Google Website Translator Gadget

2011. február 3., csütörtök

A rongyos gárda harcai 2. rész:A második nyugat-magyarországi felkelés


Zadravetz István tábori püspök

Az 1922. esztendő az osztrák hatalomátvétel nehéz, esetenként zűrzavaros időszaka volt az elszakított nyugat-magyarországi/őrvidéki területen, Burgenlandban. Mindezt tetézte, hogy a Csonka-Magyarország számára 1921. december 14-16-án Sopronban és környékén kedvezően lezajlott népszavazást követően, még hosszú hónapokig nem történt meg az új magyar–osztrák határ végleges kitűzése. Erre csak jóval később, a Népszövetség Tanácsának 1923. szeptember 19-i döntése után került sor. A magyar kormány 23 község visszacsatolását kérte az 1922. január elsején hivatalosan megalakult új osztrák tartomány, Burgenland területéről, amelyet Ausztria természetesen soknak tartott. Elsősorban a határkérdésben keletkezett, nyitott helyzetet használták ki azok az 1921. augusztus 28-ától november 4-ig a bevonuló osztrák csapatokkal fegyveresen sikeresen szembeszállt volt nyugat-magyarországi felkelők, Lajtabánság állam létrehozói, akik nem tudtak belenyugodni abba, hogy Magyarország volt szövetséges társállama, (kivel együtt veszítettük el az 1914–1918 közötti "nagy háború"-t), jelentős területet (4000 km²-t) szakított el hazánktól. Bár a szabadcsapatokban részt vevők jó részét a kormányzat az ország új nyugati végeitől messze, kényszerlakhelyre eltávolította (egyeseket például Sátoraljaújhelyre), de az illetékes belügyi szervek továbbra is megfigyelték tevékenységüket, és magatartásukról még 1922 elején is rendszeresen jelentést tettek a Magyar Kir. Miniszterelnökségnek. Erre az időre a nyugat-magyarországi felkelésnek hátteret és támogatást nyújtott jobboldali szervezetek többsége már felbomlott, illetve feloszlás közben volt, mert csak a Belügyminisztérium által engedélyezettek működhettek. Ezért egy részük – köztük az Ébredő Magyarok Egyesülete, az ÉME is – szembefordult a kormánnyal. Az Etelközi Szövetséget is ez idő tájt hagyták el a nyugat-magyarországi felkelés korábbi vezetői, köztük Prónay Pál, Bónis páter (Bónis Arkangyal) és Hir György (1880–1926). Hamarosan beléptek az Ébredő Magyarok Egyesületébe, amely egyre nyíltabban követelte a magyar kormánytól az ország elrabolt felvidéki, erdélyi, délvidéki és őrvidéki területeinek a visszaszerzését.

Néhány mondat az ÉME-ről:

Az ÉMÉ-nek, mint társadalmi szervezetnek célja - a kormány politikájával azonosan -, a trianoni békeszerződés revíziója volt. De lényeges eltérés mutatkozott köztük annak megvalósítási módjában. Az ÉME a területi revízióban irredenta - erőszakos, fegyveres - megoldást akart. A kormány a revíziót - a már részletezett okok miatt - külpolitikáján keresztül kívánta elérni. Eltérés volt köztük az ellenzéki - különösen a baloldali polgári ellenzéki - pártok működésének megítélésében is. Hallani sem akartak a baloldal létéről.

Mindkét kérdés megoldása veszélyeztette az ÉME befolyását. Az addig cselekvési szabadságot élvező szervezet nem akarta maga fölött érezni a kormány ellenőrzését. Ezek a körülmények arra sarkallták az ÉME vezetőit, hogy minden eszközzel akadályozzák, sőt saját javukra módosítsák a bethleni célok számukra hátrányos részleteit. Mivel a szervezet nem pártként működött, sem a nemzetgyűlésben, sem választási küzdelemben törvényes módon nem küzdhetett sajátos érdekeiért. Így, mint eszköz, csak a terror, a megfélemlítés állt rendelkezésükre. Ezzel függtek össze Budapesten 1922. február 4-én a ferencvárosi Demokrata Körben, április 2-án pedig az erzsébetvárosi körben elkövetett baloldali, polgári szervezetek elleni bombamerényletek. Ugyancsak ezzel függtek össze a nyugat-magyarországi választásokban a kormány képviselői ellen elkövetett megfélemlítések, erőszakos provokációk is, amelyekről az előzőkben szó esett.

Az említett erőszakosságok mellett hozzákezdtek szervezetük erősítéséhez, a taglétszámuk emeléséhez. Ebben az időszakban az Etelközi Szövetségből (rövidítve EKSZ) többen kiléptek és csatlakoztak az ÉMÉ-hez. Ennek az volt az oka, hogy az 1921. évi nyugat-magyarországi felkelésben több EKSZ-tag vett részt, akik nem engedelmeskedtek az EKSZ-harcok alatti utasításának, attól eltérő magatartást tanúsítottak. A felkelők nem rendelték magukat alá az EKSZ által kijelölt vezetőnek sem. Viszont a volt felkelő vezetők közül egyesek nem tudtak később elszámolni a felkelés céljára küldött anyagi javakkal. Különösen súlyos volt az ellentét Bónis Lajos (páter Arkangyal), Hir György, Prónay Pál, illetve az EKSZ vezetői között.Prónay Pál az ellentétek és személyes sérelmei miatt - mert a felkelés leszerelésének ígérete fejében sem vették vissza a hadseregbe, nem helyezték vissza volt zászlóalja élére -, szintén kilépett az EKSZ-ből és az ÉMÉ-hez csatlakozott. Prónayval az ÉME úgy mondhatjuk, jól járt. Az irredentában, a kis csoportokban szervezett harcokban jó felkészültséget és gyakorlatot szerzett az 1921. évi nyugat-magyarországi felkelésben. Itt öt „felkelő hadsereget" irányított. Éppen ilyen felkészültségű személyre volt ekkor szüksége az ÉMÉ-nek.


Eközben az osztrák hírszerző szervek a Lajtabánság állam 1921. november 4-i megszűnése utáni hetekben, hónapokban is titkos felderítést folytattak a trianoni Magyarország területén a magyar kormány utasítására visszavonult szabadcsapatosok tartózkodási helyével, céljaival kapcsolatban! Ez nem volt véletlen, mert Ausztria egyszerűen rettegett attól, hogy az újonnan meghódított (valójában az antanthatalmaktól Dél-Tirol elvesztéséért fájdalomdíjul ajándékba kapott) osztrák területre ismét betörnek a magyar kormányzattól függetlenedett volt nyugat-magyarországi felkelők. Az elszakított Őrvidék 1921. december eleji osztrák megszállása után már néhány nappal, a bécsújhelyi határvédelmi csendőrparancsnokság ismét "bandaszervezkedések" veszélyére hívta fel Johannes Schober szövetségi kancellár, egyben külügy-, valamint a belügyminiszter figyelmét. A jelentés szerint Sopron és Csorna térségében Gebhardt Pál vezetésével folytak előkészületek az újabb támadásra 300 fővel, négy ágyúval, de Sopronban – szükség esetén – nagyszámú erdészeti- és bányászati főiskolást, valamint vasutasokat is tudnak mozgósítani. Az osztrák felderítés szerint ugyanekkor Szombathelyen, Prónay Pál irányítása alá már kb. 600 fő tartozott, akik a kézifegyverek mellett hat-hat géppuskát, illetve ágyút birtokoltak. A bécsújhelyi csendőrségparancsnokság jelentését a tények nem támasztották alá, mert a magyar felkelők ebben az időben egyáltalán nem voltak abban a helyzetben, hogy csapategységekben újjáalakuljanak. Gebhardt Pál ellen ekkor az 1921. október 20–24. között zajlott ún. második királypuccsban való részvétele miatt (fegyveres csapatával, a repülőgéppel Svájcból a Sopron vármegyei Dénesfa községbe érkezett IV. Károly mellé állt) büntetőeljárás folyt, Prónaynak pedig igen feszült volt a viszonya alvezéreivel. A hamis tényeken alapuló, idézett osztrák jelentés nyomán azonban a bécsi kormányzat elrendelte az államhatár fokozott figyelését, amelybe a csendőrségen és a katonaságon kívül az állami közigazgatási szerveket is bevonták.

Ébredés

Prónay 1921-re kiépítette a kapcsolatokat a hasonló célokat követő német jobboldali katonai körökkel. Konkrétabban az Erik Ludendorff tábornok vezette csoporttal. Ludendorff, Hindenburg tábornokkal közösen vezette az első világháború alatt a német hadműveleteket. A világháborút lezáró Párizs környéki békék fegyveres revíziójára bajor szeparatista mozgalmat szervezett. 1920-ban Bauer ezredes révén felvette a kapcsolatot Horthy Miklós kormányzóval és szűk környezetével. Így akkor még Horthy feltétlen hívének számító Prónay Pállal is. A Ludendorff-csoport terve egy közép-európai ellenforradalom megszervezése és végrehajtása volt. Ennek az volt a lényege, hogy Ausztriát erőszakkal Németországhoz kell csatolni. Ezzel egy időben betörnek Csehszlováia Szudéta részébe, és általános felkelést robbantanak ki Németországban. így akarták visszaállítani a háború előtti német határokat. A terv megvalósulása esetén, Magyarországnak az lett volna a szerepe, hogy segítséget nyújt az Ausztriát megtámadó fegyveres csoportok kiképzésében, és részt vesz a Bécs környéki hadműveletekben. Bécstől északra támadva folytatja a harcot Csehszlovákia Szudéta területein. A hivatalos katonai körök ennek megfelelően kidolgozták a hadműveleti terveket, amely a „Jobbra-eset" fedőnevet viselte. A magyar hadműveleteket Prónay vezette volna - úgynevezett »szabadcsapatokkal" -, amennyiben a magyar kormánynak nem lett volna kellő indoka a belépésre. Ezzel egy időben kidolgozásra kerültek Csehszlovákia lerohanására vonatkozó magyar katonai tervek is, amelyek az «Ébredés I.", az „Ébredés II." és a „Pirkadás" fedőnevet viselték. Ezek az előzetes ismeretek és kapcsolatok fokozták Prónay alkalmasságát az ÉME vezetőségében.

A régi, kipróbált jobboldali szélsőséges személyek belépése mellett az ÉME tovább erősödött azzal is, hogy 1922 februárjában a tömeges szervezésben is jó eredményekét ért el. Ebben már Prónaynak is szerepe volt. A szervezések különösen eredményesek voltak a Nyírségben, Kecskeméten és környékén, továbbá Budapest IX kerületében. A munkások soraiból is sokan csatlakoztak hozzájuk, mert az antiszemita programjukban a zsidó tőkések elleni harcot látták Az ÉME 1922. évi rendes közgyűlésén Nyugat-Magyarországon is megújították a tisztségeket az új feladatoknak megfelelően. Ezek lebonyolítására az ÉME-közpóntból Banárd Ágoston, volt népjóléti miniszter került kiküldésre. Az új szervezések eredményeként e szervezet az év eljére több századdal, vidéken pedig jelentős lovasbandériummal - lovascsapattal -rendelkezett. Ilyen szervezett erő tudatában az elnökség önbátorítást kapott arra, hogy már országos jelentőségű kérdésekkel is foglalkozzon az 1922. február 27-én megtartott országos nagygyűlésén. A nagygyűlés egyik témája a Magyarország ellen folyó destrukció volt. A kérdés megoldásában Prónay Pál hozzászólásában kitartásra szólított fel. A betegsége miatt távollévő Héjjas István a nagygyűléshez intézett levelében, a várható akcióra tekintettel, a következőket írta: „... az elkövetkező harcok idején az ébredők első csatasoraiban leszek."Sok gondot jelentett a kormánynak és személyesen Horthy Miklós kormányzónak is 1921 októberében a nyugat-magyarországi területek átadását megakadályozó, a magyar fegyveres felkelők engedelmességre kényszerítése és kivonásuk onnan. A kormány katonai alakulatokat is mozgósított Nagy Pál tábornok parancsnoksága alatt az esetleges ellenszegülésük letörésére. A katonai fellépés és a felkelők vezetői közötti egység kormány általi tudatos megbontásával ugyan nehezen, de elérték a kivonulásukat. A kormány felkelők felé tett ígéreteit maga Prónay Pál, a fővezér is csak kétséggel fogadta. A nem Nyugat-Magyarországról származó felkelők búcsúztatása Budapesten volt 1921 novemberében. Ezen megjelent Horthy Miklós kormányzó és a kormány több tagja. A felsorakozott felkelőkhöz így szólt Prónay: „Katonáim! Mi leszereltünk hazajöttünk mert azt mondták hogy a haza érdeke kívánja ezt. Hát megmutattuk a leszereléssel is, hogy szeretjük a hazát, s engedelmes fiai vagyunk a kormányzónak De sokszor becsaptak már bennünket, s ha most is becsaptak akkor Prónay és páter Bónis behívójára ismét jertek össze, s akkor fegyverrel a kezünkben senkire sem fogunk hallgatni." A kormányzó és kísérete megdöbbenve hallgatta a volt „fővezér" szavait, a belőle kicsengő burkolt bizalmatlanságot.

1922 első napjaiban az osztrák kormányzat Burgenland katonai megszállásának a megerősítésére törekedett. A szombathelyi kerületi főkapitányság január 6-án kelt számjel-táviratában a következőkről értesítette Klebelsberg Kunó (1875–1932) belügyminisztert: a Stájerországban, a Rába folyó mentén elhelyezkedő Fehring településre "kettő gyalog-zászlóalj, tüzérség és lovasság érkezett. Pinkamindszentnél a semleges zónába, egy majorba gyalogság és gépfegyver osztály. Céljuk a Rába-vonal megszállása Rátótig, ahol állítólag éles tölténnyel tüzérségi lőgyakorlatot tartanak a semleges zóna felé". Ez azt jelentette, hogy az osztrák erők a trianoni békediktátumban Szentgotthárd és Körmend nagyközségek között Magyarországnak hagyott területsávig, illetve falvakig akartak vonulni. Ez a mozgósítás jól illett a Burgenlandot birtokba venni igyekvő új állam- és közigazgatás szerveinek a lelkiállapotába, ugyanis a berendezkedő osztrák hatóságok folytonosan gyanakodtak. Egy újabb magyar felkelés kirobbanásától tartottak, ezért nemcsak a határ mentén szolgáló magyar hatóságokkal szemben voltak a végletekig bizalmatlanok, hanem minden olyan magyar állampolgárral szemben is, aki Burgenlandba, illetve Ausztria más részeibe utazott. Valamennyi határon átkelő magyarban egy-egy titokban átszivárgó felkelőt vagy annak majdani segítőjét látták.
Eközben északon, a magyar–osztrák határ mentén a Fertő-tó körzetében, a Lajtabánság állam 1921. november 4-i megszűnését követően oda visszahúzódott felkelők újra szervezkedtek. A Budaházy Miklós százados, Lajtabánság állam II. Felkelő hadseregének volt parancsnoka és Szabó József százados, a hajdani Székely Hadosztály tisztje, Budaházy egykori helyettese, vezetése alatt álló, kb. 300 fős szabadcsapat (állományának többsége az elcsatolt Felvidékről, Erdélyből és Délvidékről származott) tagjai az Esterházy-birtokon paraszti munkát végeztek. Eközben terveket szőttek, illetve készítettek az elszakított magyar területek fegyveres visszavételére. Ellentétben a Dunántúl délnyugati részén gyülekezőkkel, a Fertő-vidékén elterülő Sarród községben és annak külterületi lakott helyein hónapok óta tartózkodó felkelőket, akik a fegyvereiket is megtartották, nem háborgatta a kormány. Ennek oka, hogy a Társadalmi Szervezetek Központján keresztül írásban Bethlen István miniszterelnökhöz fordultak. Beadványukban közölték, hogy "nem kívánnak a hadsereg soraiba lépni, ők a 'cselekvő irredentizmus válogatott emberei'. Inkább várnak valamilyen társadalmi szervezet égisze alatt, amíg lehetőség nyílik az újabb fegyveres fellépésre. Fedőszervként létre fogják hozni a Dunántúli Munkaközvetítő Hivatalt. Együtt tartásukkal megbízható karhatalmi tartalékként kezelheti őket a kormány." Az utasításokat mindenkor teljesítik, ezért Gömbös Gyulát kérték összekötőnek, aki Horthy Miklós kormányzó és Bethlen István miniszterelnök bizalmasa volt. Budaházy Miklós és Szabó József nem kapott hivatalos választ, de a hatóságok ezután hónapokig nem háborgatták őket. Az illetékes belügyi felderítő szervek, az ún. "T"-szolgálat azonban Nádosy Imre országos rendőrfőkapitány 1922. január 7-én kelt parancsára, már ekkor megkezdték a Fertő-vidéki felkelők titkos megfigyelését. A "T"-szolgálat februári összesítő jelentése szerint ekkor Sarródon 186 fő, Nyáros-majorban 2 tiszt, 52 szabadcsapatos, Mekszikó-pusztán 20–25 tiszt és 116 fő legénység, mindösszesen kb. 380 felkelő tartózkodott.
A magyar–osztrák határszakasz déli részén 1922. január elejétől gyülekeztek a felkelők Körmendtől délkeletre. Egervár község parasztgazdáinál kb. 40–50 szabadcsapatos szállásolta el magát, a tiszteknek Prónay Pál által kiállított igazolványa, a legénységnek leszerelési levele volt.Parancsnokaik: Rézi Jenő és Balló Ferenc tartalékos hadnagyok voltak. Nem ismeretes, hogy ezek ál, vagy valóságos nevek lehettek-e? Szállásadóiknak elmondták, hogy az elszakított Németújvár elfoglalását tervezik. Ezért napokon belül a szomszédos Andrásfa és Győrvár falvakba 60, illetve 80 új felkelő érkezik. Az ún. "Felkelő Intézőbizottság" Szombathelyen működik, amellyel telefon-összeköttetést létesítettek, és fegyvereket is onnan kapnak. A csoport gyülekezését és terveit a Honvédelmi Minisztérium VI. csoportfőnöksége – mely ekkor a Vezérkari Főnökség szerepét látta el, mert a trianoni békediktátum Magyarországnak megtiltotta katonai vezérkar létrehozását –, illetve annak VI-2. fedőnevű hírszerző- és kémelhárító osztálya azonban felderítette. A HM tájékoztatta a Belügyminisztériumot, amely a Büntető Törvénykönyvbe ütköző, engedély nélküli toborzásnak nyilvánította a felkelők szerveződését. Január 18-án azonnali intézkedéssel, Hunyecz Károly csendőr-ezredessel az élen, egy odavezényelt százfős csendőrosztag Egerváron 25, három nap múlva, január 21-én Zalaháshágy faluban és környékén további 34 felkelőt letartóztatott, és vezetőiket Budapestre szállította. A legénységet arra igyekeztek rávenni, hogy jelentkezzenek a katonai toborzó bizottságoknál.
Február 6-án újabb szabadcsapatos csoportosulásra került sor a Körmendtől délnyugatra elhelyezkedő falvakban. Közülük két felkelő ideiglenes letelepedési engedélyt kért számukra a szentgotthárdi járási szolgabírói hivatalban, amely azonban a szombathelyi kormánybiztossághoz fordult utasításáért. Az utóbbi azt 48 órára meg is adta, de közölte, hogy a határidő letelte után ismét rendelkezik. Ez meg is történt: február 8-án a Hunyecz ezredes vezette osztag Őrimagyarósd, Szőce falvakban, valamint a közeli Rimány-majorban őrizetbe vett több tucatnyi felkelőt, akiket korábbi lakhelyükre, illetve Budapestre toloncoltak. Ezzel a délnyugati országrészen egyelőre véget ért a szabadcsapatok gyülekezése. A felkelőktől való osztrák félelem azonban e hetekben sem csökkent. 1922. március 12-én éjjel az osztrák katonaság tűz alatt tartotta a magyar területen, Kőszegtől délre fekvő Bozsok községet, mert olyan hírt kapott, hogy ott szabadcsapatosok vannak. Az ügyet a magyar hatóságok kivizsgálták, az osztrákok feltételezésének nem volt alapja.
A kormány utasítására, Nádosy Imre országos rendőrfőkapitány magához rendelte a 18 tisztből álló "Felkelő Munkáselhelyezési Bizottság"-nak nevezett vezetőség három vezéralakját, Budaházy Miklóst, Szabó Józsefet és Bónis Lajos szerzetesrendi papot, közismert nevén páter Arkangyalt. Az atyát időközben Zadravecz István katolikus tábori püspök az egyház "ökonumus", azaz gazdász tisztségébe emelte, amellyel lehetővé tette számára azt, hogy az ország egész területén, szabadon mozoghatott. Nádosy idézésére a páter nem jelent meg. A rendőrfőkapitány Budaházyt és Szabót felszólította szabadcsapataik létszámának csökkentésére, különösen az államhatár tövében húzódó Mekszikó-pusztán tartózkodókra. Elsősorban az anyaországi illetőségűeket – ez különösen az időközben hozzájuk csatlakozott főiskolai hallgatókat érintette – kellett eltávolítaniuk, az elszakított felvidéki, erdélyi és délvidéki területekről menekült felkelők maradhattak.
A hivatalos szervek döntésének megfelelően, az adott időszak titkos felderítőszervezete - a „T" szolgálat - megkezdte és folyamatosan fenntartotta a Szabó és Budaházy vezetése alatt álló felkelők „felderítését", azaz tevékenységük titkos úton való figyelését. Így ismerhetjük meg a „T" szolgálat jelentéséből a felkelócsoport 1922. februári helyzetét. Ezek szerint Saródon 186 fő, Nyáros majorban 2 tiszt, 52 felkelő, Mexikó-pusztán 20-25 tiszt és 116 fő felkeló tartózkodott. Mindannyiukat az Esterházy-birtokon foglalkoztatták mezőgazdasági munkában. Az egymástól kis távolságra elhelyezett csoportok élén a „Felkelő Munkáselhelyezési Bizottságnak" nevezett vezetőség állt. A vezetőséget 18 volt felkelőtiszt alkotta. Tagjai között szerepelt Budaházy Miklós, Szabó József és Bónis Lajos (páter Arkangyal). Bónis Lajos ugyancsak vezető szerepet vitt az 1921-es nyugat-magyarországi felkelésben.

A „T" szolgálattal azonosan írja le naplójában Zadravecz István tábori püspök a volt felkelők 1922. februári helyzetét. Ó 192Z február 20-án vitézi bálon vett részt Szombathelyen. Ezt az alkalmat használta fel arra, hogy a nagyobb nyilvánosság kizárásával, leplezetten látogatást tehessen köztük, amelyre Bónis Lajos - páter Arkangyal - hívta meg. Zadravecz 200 főre tette azok számát, akik Mexikó-pusztán tartózkodtak ekkor. A meglátogatott felke-löcsoport Zadravecz tiszteletére ünnepi megemlékező műsort szerkesztett. Ebben hazafias és irredenta verseket, énekszámokat adtak elő.

Zadravecz látogatását arra is felhasználták, hogy egy majdani fegyveres irredenta megmozdulás anyagi feltételeit megszervezzék. A felkelők vezetői már korábban elhatározták egy országos támogatószervezet létrehozását. A konkrétabb kérdések megtárgyalására Zadravecz látogatásakor került sor. Ekkor döntöttek a ,,Felkelőket Pártfogó Társaság' létrehozásáról. Vezetője Zadravecz István tábori püspök lett. Az említett szervezet ügyeit Zadravecz közvetlen irányítása mellett, Köllő Gábor erdélyi menekült intézte. A vezetőségbe kizárólagosan csak a volt magyarországi területekről származó személyeket választottak be. Két-két fő képviselte az Erdélyből, Délvidékről, Felvidékről és a Nyugat-magyarországról származókat. E szervezet a célkitűzését a kormány későbbi akadályozó intézkedései miatt nem tudta teljesíteni.
Közben, február 20-án Zadravecz István tábori püspök titokban felkereste a Mekszikó-pusztán élő szabadcsapatosokat, amit a naplójában is megörökített. "A vezérek Sarudon (helyesen: Sarródon) vagy Osliban privát házakban laknak. A jámbor, jó katolikus nép nagyon szívesen látja őket. Jöttömre összefutott az egész község apraja-nagyja, s én beszédet intézve hozzájuk, megköszöntem szeretetüket, amellyel viseltetnek a felkelők iránt. Mexikó-majorban is örömet jelentett jöttöm híre. Vagy 200 felkelő mind otthon volt. (...) mind-mind egy vágytól ég: osztrák ellen menni, magyar integritásért küzdeni. (...) Hazafias ünnepi estét is adtak a felkelők. Engem nagyon meghatottak a füstölgő istállómécses világánál, pokróc kortinás [azaz függönyös] színpadon leadott irredenta énekek és szavalatok".
A volt felkelők gyülekezését Sopron térségében több körülmény lehetővé tette. Ezek közé tartozott, hogy ott voltak az Esterházy-birtokok, ahol munkalehetőséget, elhelyezést kaphattak. De ezenkívül jelentős volt az a közhangulat is, amely Sopron megyében a nyugat-magyarországi területek elcsatolásával kapcsolatban kialakult.

1922. január 19-én Sopron vármegye közgyűlése foglalkozott a .... burgenlandi vigasztalan viszonyokkal...". A Sopronban megjelenő Christiischen Oedenburger Tagblattes (Katolikus Soproni napilap) rendszeresen cikkeket közölt az átcsatolás ellentmondásairól, a burgenlandi lakosságot ért sérelmekről. Mindezek a megye lakosságának a figyelmét a kérdésre terelték, szimpátiát ébresztve minden olyan törekvés iránt, amely a helyzet megváltoztatására irányult. Így a felkelők újbóli gyülekezése is kedvező fogadtatásra talált ebben a térségben.

Báró Hans Cnobloch, a budapesti osztrák követ is felfigyelt a Sopronban folyó eseményekre, az ott kialakult közhangulatra. Az osztrák szövetségi külügyminisztériumba küldött több jelentésében foglalkozott vele. A jelentések mellékleteként csatolta a Christiischen Oedenburger Tagblattes azon cikkeit, amelyek a területi kérdés ismételt felvetésével foglalkoztak. Cnobloch a kifogásolt cikkeket a burgenlandi lakosság felé lázítónak tartotta. Aggodalommal vette a kérdésben felhozott vádakat. Különösképpen azt a finoman szellőztetett terveket, mely szerint a terület-visszaszerzést „... oly boldogtalan bandagarázkodások útján akarják megkísérelni". Cnobloch felhatalmazást kér arra, hogy a magyar kormány által hangoztatott jószomszédi viszony kialakítása és a Sopron megyében kialakult közhangulat ellentmondásosságában intézkedést kérjen a magyar miniszterelnöktől, vagy a külügyminisztertől.47

Cnobloch osztrák követ 1922. február 10-én kereste fel gróf Bánffy Miklós külügyminisztert, magával víve a Christiischen Oedenburger Tagblattes január 19-i számát is. Ebben a ,240 milliárd" címmel megjelent cikket kifogásolta, amelyet lazító hatásúnak tartott. Az osztrák kormány nevében kifejtette a korábban általa javasolt nézeteket. Kérte a magyar kormány megbékülési szándékával ellentétes sajtó beszüntetését. Szerinte ez nem szolgálja a mindkét oldalról óhajtott politikai közeledést.

Bánffy elismerte Cnobloch felvetését. Szükségesnek tartotta a kifogásolt kérdésekben a helyreigazítást. Ígéretet tett arra, hogy minderről tájékoztatja a miniszterelnököt, akinek megvannak a hatalmi eszközei a sajtó befolyásolására. Véget fognak vetni a meg nem engedhető agitációnak. Bánffy még arra is ígéretet tett, hogy ilyen értelemben befolyással lesznek a Bécsben megjelenő magyar lapokra is. Cnobloch a magyar külügyminiszterrel folytatott tárgyalásokról szóló jelentésének végén már mint kedvező hatást említi meg, hogy a Budapesten megjelenő lapok kevesebbet foglalkoznak Nyugat-Magyarországgal, amit a szerkesztőségekben működő, kormány által irányított sajtó kiküldötteknek tulajdonított.
Az országos főkapitány említett utasításának a végrehajtását március 22-én, Hunyecz csendőr-ezredes ellenőrizte a különítmény élén, és a korábbi, kb. 380 fős csoportosulásnak már csak kevesebb, mint egyharmadát, 114 szabadcsapatost talált Mekszikó-pusztán. Megállapította azt is, hogy már nem voltak köztük anyaországi lakhelyű személyek, illetve sop­roni, magyaróvári és más főiskolai hallgatók.
A Nyugat-Magyarország északi részein tartózkodó felkelők és a német irredenta közötti kapcsolat minden részlete nem ismert. Az, hogy kapcsolatban álltak egymással, nem kétséges, sőt bizonyítható. A volt felkelők között bujkált és kapott menedéket Mathias Erzberger német politikus - 1919 és 1920-ban volt pénzügyminiszter - két gyilkosa, Tillesen őrnagy és Schultze kereskedő. Az említett két személy azért gyilkolta meg Erzbergert, mert ő írta alá német részről a franciákkal az első világháború befejezését jelentő fegyverszüneti egyezményt. Minisztersége ideje alatt is állást foglalt a párizsi békeszerződés mellett. A gyilkosok mögött a német nacionalista, irredenta szervek álltak. Ők a cselekményüket követően 1921 októberében Münchenből Budapestre szöktek. Kb. egy hónapig Budapesten az Astoria Szállóban laktak. A német hatóságok tudomására jutott az elkövetők tartózkodási helye. Megkeresték a magyar hatóságokat a kiadatásukra, amit azonban nem teljesítettek. Csak ahhoz járultak hozzá, hogy magyar detektívek jelenlétében nyomozást folytathassanak hazánkban. A német és magyar hatóságok közötti huzavona elégséges volt a két személynek arra, hogy 1921 novemberében elhagyják Budapestet, és Nyugat-Magyarországra utazzanak a felkelőkhöz. A német hatóságok bizonyítékai és a nemzetközi felháborodás hatására 1922. március l-jén a magyar hatóságok kénytelenek voltak közleményben elismerni Erzberger gyilkosainak Budapesten történő korábbi megjelenését. Azonban tagadták kiadatásuk késleltetését, vagy annak szándékos meghiúsítását. A hatóságok megítélése szerint „... már nincsenek Magyarországon". Viszont ezzel egy időben kénytelenek voltak kiadni országos körözésüket.

Az állítással szembeni valóság az volt, hogy Tülesen és Schultze német állampolgárok a nyugat-magyarországi felkelőkhöz csatlakoztak, és az 1921-es felkelés felszámolása után az északi területeken visszamaradtaknál kaptak menedéket. A csoportok vezetői a német jobboldali körökkel való korábbi kapcsolat fenntartásának személyi feltételeit látták bennük. Maga Zadravecz István tábori püspök is megemlíti naplójában a két tárgyalt személlyel való találkozását 1922. február 20-án Mexikó-pusztán, akik akkor a volt felkelők között tartózkodtak.

Minden bizonnyal az 1922. március eleje körüli sajtóközlések, a vádak és cáfolatok késztették Tillesent és Schultzét arra, hogy a volt felkelők tartózkodási körletét ideiglenesen elhagyják, de továbbra is a nyugat-magyarországi területeken maradjanak. Ezért történhetett meg 1922. március 10-én az elfogásuk. E napon a zalalövői csendőrőrs területén a csendőrök elfogtak két külföldit, akiket a kiadott körözési fénykép alapján azonosnak tartottak Erzberger gyilkosaival. Meghallgatásuk során nevükre, tevékenységükre, tartózkodási céljukra minden alkalommal mást és mást mondtak. Csupán annyit voltak hajlandók elismerni, hogy német állampolgárok, akik a kérdéses gyilkosság idején Németországban tartózkodtak. A többszörösen ellentmondásos kihallgatási közlések után a csendőrőrs átadta őket a szombathelyi katonai körletparancsnokságnak. Innen pedig a szombathelyi rendőrkapitányságra kísérték át őket. Mindezt a helyi sajtó közölte. Így az ügy nyilvánosságot kapott. Kevés kétség fér ahhoz, hogy az elfogott személyek azonosak voltak Erzberger gyilkosaival. Nemcsak a volt felkelők érdeke volt az igazság feltárásának megakadályozása, hanem a magyar kormányzatnak is. A kormány hivatalos közleménye után, amelyben tagadták a keresett személyek Magyarországon való tartózkodását, nem ismerhették el elfogásukat. Ezért 1922. március 12-én újabb helyi sajtóközlemény jelent meg, amelyben már azt állították, hogy csupán német csavargókat fogtak el. Erre figyelemmel a közlemény megkérdőjelezte, hogy a kérdéses gyilkosságban egyáltalán részt vehettek-e? Nem tudni - és nem is közölték a hatóságok - azt, hogy mi lett a két személy további sorsa.

Az Esterházy-birtokon egymástól kis távolságban elhelyezett felkelőkről, illetve tevékenységükről az osztrák hírszerző szervek egyébként, rendszeresen adatokat közöltek a magyar hatóságokkal. Így például a határszéli Pomogy községben működő osztrák őrs februárban azt jelentette, hogy a közeli Mekszikó-pusztáról néhány fő – megállapításuk szerint napszámosként dolgozó felkelők tisztjei voltak – felderítést végzett az államhatár irányába, de őrségük észlelésekor visszahúzódtak. Az osztrák felderítésnek az 1922. január elején kezdődött Fertő-vidéki felkelő-szervezkedésről nem voltak megbízható adatai. Ez a helyzet február 12-én gyökeresen megváltozott azzal, hogy a kismartoni katonai dandárparancsnokságon kihallgatták Szebellédy Flóriánt, aki többszöri kísérlet után szökött Ausztriába, de előtte a felkelőknél szolgált. Körültekintő részletességgel számolt be Budaházy Miklós és Szabó József szabadcsapatosainak katonai szervezetéről, az egyes pontokon elhelyezkedők létszámáról, fegyverzetéről, felszerelésükről, kiképzésükről, ellátásukról. S különösen a hóolvadást követően, három irányból – Héjjas Iván vezetésével Pomogy, Budaházyval az élen Pándorfalu, s Prónay Pál vezérletével ismeretlen hely felé – tervezett, Burgenlandba való fegyveres betörésükről. Szebellédy Flórián adataival az osztrák hatóságok igen pontos és megbízható értesülésekhez jutottak. Ezt igazolja, hogy a felkelők júliusban, a vallomásban közölt hármas csoportosítást vették fel a támadásra.
A kihallgatásból jól érzékelhető, hogy Szebellédy csak egy hónapig volt a felkelők soraiban, mégis tudomására jutott minden lényeges adat. Feltűnő az is, hogy vallomásában nem tértek ki szökésének indokaira. Ezért joggal állapíthatjuk meg, hogy osztrák megbízásból lépett a felkelők közé, és kémfeladatot teljesített. Szebellédy adatait Johannes Schober kancellár elé terjesztették, aki március 16-án, diplomáciai úton jegyzéket küldetett a magyar kormányhoz, amelyben Ausztria a felkelők eltávolítását követelte a Fertő-vidékről. Nemcsak a Szebellédy-ügy, hanem későbbi adatok is bizonyítják, hogy a budapesti osztrák követség beépült a felkelők soraiba, és később is minden lényeges dologról tudott. Így például július 12-én telefonértesítést küldött Bécsbe arról, hogy a Budapesti Műszaki Főiskola diákjaiból kb. félszáz fiatal utazott Nyugat-Magyarországra. Az előbbiekből az is kiderült, hogy a felkelők szervezkedését a német és a csehszlovák követség is figyelte, és a megszerzett adatokat átadta az osztrákoknak. A németek például azt közölték velük, hogy a felkelést a tartományi gyűlés és a Népszövetség ülésének idejére tervezik, a csehszlovák követség pedig azt, hogy Héjjas Iván emberei Budapesten gyülekeznek.
Közben a belügyminiszter március 27-én kelt, a Miniszterelnökségnek küldött jelentéséből: "A királykérdéssel kapcsolatban, különösen Vas-, Sopron- és Mosonvármegyében (a) karlista mozgalom erős szervezkedésben van (...) nemcsak láthatólag, hanem mondhatni, tüntetőleg történik. A múlt hónapban [februárban] Szombathelyen, most legutóbb pedig Sopronban a királypártiak, illetve Károly-pártiak által rendezett összejövetel, táncmulatság tartatott (...) a Pannónia szálló üvegtermében, ahova csak kifejezett és feltétlenül karlistának vallott előkelőségek hívattak meg. Majdnem minden egyes tagja K. betűs jelvénnyel jelent meg, s állítólag a teremben fehér virágból [egy] nagy K. betű volt elhelyezve. Különösen a mágnáskörök – mint köztudomású – túlnyomórészt karlisták, és ezt külsőleg is, a jelvényeikben mutatják. A napokban a soproni [erdő- és bányamérnök] főiskolai hallgatók 250 drb., ezüst K betűs jelvényt hozattak Budapestről. Ezen jelvények a királypuccs alkalmával, Sigray gróf által lettek bevezetve. Utóbbi időben előfordult, hogy egyes tisztek K betűs jelvénnyel jelentek meg nyilvános helyen".A volt uralkodó, IV. Károly melletti mozgolódás sok veszélyt hordozott Magyarország számára, mert mindig azonnal riasztotta a környező, ellenséges kisantant államokat.
A volt magyar területek, elsősorban az Ausztriának ítélt Nyugat-Magyarország újbóli megszerzésére indított szervezkedést Hir György nemzetgyűlési képviselő kezdeményezte, a felkelés katonai irányítását Prónay Pál vállalta. A mozgalmat vezető legitimisták is támogatták, akik jelentős anyagiakkal is hozzájárultak a szövetkezéshez. Köztük Windischgrätz Lajos herceg "vagy öt millió dollárt" (helyesen: 5 ezer dollárt – B. J.) és egyezer hold földet (valójában annak a jövedelmét) ajánlott fel az irredenta céljaira. "Föltétele csak [az] volt, hogy a nyugatosok vele karöltve dolgozzanak, s az ő már megszervezett csapataival egyetértsenek. És a fölkelők összepaktáltak a herceggel. Nem tudom, kaptak-e pénzt, de rövidesen rá Hir György ötszáz korona napi zsoldért bosnyákokat toborzott, és egy betörést szervezett Ausztriába. Azonban e toborzott embereket, amidőn Dunántúlra utaztak, a belügyminiszter rakásra összefogatta. Sőt, midőn a toborzás tovább folyt, a kormány többeket, köztük Bónist is, Héjjast is letartóztatta. Hirt csak a képviselősége mentette meg a letartóztatástól". A mozgalom céljaira Hir György kétmillió korona hitelt vett fel a birtokaira. Sigray Antal gróf is pénzt adott – ennek összege nem ismert –, ezen kívül ivánci birtokán teljes ellátást nyújtott az oda érkező felkelőknek. A szervezkedés természetesen nem maradt titokban, sőt részben nyílt keretek között zajlott. Az eredeti terv szerint július 17-ére tervezték, az egy hónappal korábbi választást követő, első tartományi gyűlés tanácskozásának az idejére.
Az események közül kiemelésre kívánkozik az a felszólamlás, amelyben azt állították, hogy Bozsok községben lévő felkelők elzárták Rohoncz-Csajta (Rechnitz-Schachendorf) határszakasz közötti határforgalmat. A felszólamlást kivizsgáló magyar hatóságok megállapították: az osztrák fegyveres szervek annyira biztosak voltak a felkelők e térségben való jelenlétében, hogy 1922. március 12-ről 13-ra virradó éjjel tűz alatt tartották Bozsok községet. Amire a magyar hatóság - a csendőrség -megjelent a térségben, már felkelőket nem talált ott.

1922. március 24-ről 25-re virradó éjjel fegyveres összecsapás volt a burgenlandi Apetlon községben (Mosonbánfalván). Felmerült annak a gyanúja, hogy ezt a volt felkelők kezdeményezték. A hivatalos magyar szervek nyilatkozatukban a magyar vámőrök és az osztrák csendőrök téves információján alapuló összeütközésének állították be. Ebben az összecsapásban meghalt Johan Jüttner osztrák csendőr. A magyar hatóságok tagadó válaszai ellenére az osztrák hatóságok minden bizonnyal felderítették szerveiken keresztül, és jól ismerték a magyar-osztrák határ közelében végbemenő szervezkedéseket. Minderről már az osztrák sajtó is nyíltan írt. Pl. az Arbeiterzeitung 1922. március 28-i száma arról számolt be, hogy Pinnye, Eszterháza (Fertőd), Fertőszentmiklós és Kapuvár térségében felkelők gyülekeznek. Ez a közlés meg is felelt a korabeli valóságnak.
Közben a bécsi magyar követ március 29-én sürgönyben jelentette a Külügyminisztériumnak, hogy az Osztrák Szociáldemokrata Munkáspárt Bécsben megjelenő központi lapja, az Arbeiter Zeitung előző esti kiadása szerint "a Pinnye–Eszterháza–Fertőszentmiklós és Kapuvár környékén bandák gyülekeznek, melyek támadásra készülnek. Főtoborzó Thurner polgármester. Március hóban, Győr felől 180 insurgens (fegyveres felkelő – B. J.) érkezett Sopronba, fegyvereik az Esterházy-féle majorokban vannak elhelyezve. Hegyeshalom vidékén katonai behívások történtek. Sopron német ajkú és osztrákbarát lakói, inzurgensek és ébredők részéről bántalmazásoknak vannak kitéve, melyek ellen a hatóság nem nyújt védelmet". Kánya Kálmán külügyi államtitkár a fenti követjelentést azonnal eljuttatta Bethlen István miniszterelnökhöz. Külön felkérte, hogy "eme állítólagos felkelő mozgolódásra vonatkozólag tudomására jutó adatokat velem mielőbb közölni méltóztassék, egyben nyomatékosan hangsúlyozva, hogy politikai szempontból jelenleg legfőbb érdekünk minden felkelőmozgalom, csirájában való elfojtása".

A bécsi Arbeiter Zeitung értesülései szokás szerint túlzóak voltak, ha magyarországi híreket közölt. A lap támadásának valódi célja most is a soproni népszavazáskor Ausztria fő ellenségének és bűnbaknak kikiáltott polgármester, Sopronyi-Thurner Mihály személye volt. A városban nem bántalmazták a németajkú polgárokat. Azon közlése viszont megfelelt a tényeknek, hogy az említett térségben, illetve az Esterházy-birtokon valóban felkelők tartózkodtak, illetve gyülekeztek.
Az utóbbiakért az osztrák hatóságok elsősorban Esterházy Pál herceget tették felelőssé, mert nemcsak elnézte szervezkedésüket, hanem munkát és megélhetést is nyújtott számukra. Emiatt a bécsi és burgenlandi tartományi kormányzati körökben Banditenführernek (Banditavezérnek) emlegették a herceget. Az egyik parlamenti bizottságban felvetették az akkor Kismartonban időző főrend letartóztatását, de a tervet végül Alfred Rauschnitz tartományi főnök akaratára elvetették. Az uradalom jogtanácsosa, Nagy Emil ugyanis május 7-én levelet intézett Páter Bónis Arkangyalhoz, amelyben a főtisztelendőt "a legnagyobb nyomatékkal" kérte, hogy "az ún. 'felkelők' őhercegsége területét a legsürgősebben és múlhatatlanul elhagyni szíveskedjenek". Különben az osztrák hatóságok fellépnek a hercegi család ellen, amelynek "a 90 000 holdon kívül hihetetlen értékű bútorai és egyéb dolgai vannak Bécsben és Burgenlandban, és emellett őhercegségének Kismarton oly kedvenc tartózkodási helye, hogy azt minden egyéb hely fölé helyezi". E javakat az állam akár el is kobozhatja. A jogtanácsos levelét azzal zárta: ha a felkelők két héten belül nem hagyják el a hercegi majort, akkor hírlapi úton a közvélemény elé tárják a felkelők valódi helyzetét.
A felkelők vezetősége nevében Szabó József százados, a felkelők fővezére válaszolt a felszólításra, türelmet és időt kért a megoldáshoz. Szabó ezután a környékbeli földbirtokosokhoz fordult befogadásért, de elutasították. A Magyar Nemzeti Szövetség elnökétől, báró Perényi Zsigmondtól (1870–1946) is kért segítséget, eredménytelenül. A felkelők végül mégis megkezdték kivonulásukat az Esterházy-birtokról. Többségük a Hanságba vonult át a Kapuvártól északra elhelyezkedő Kistölgyfa-pusztára, a "Felkelő Munkáselhelyezési Bizottság", vagyis a szabadcsapatosok vezérkara pedig Osli községbe települt.
Az eddig tárgyalt események közül - főleg az osztrák hatóságok felderítése alapján tett intézkedések - a magyar kormányzat korlátozásai és az Ester-házy-birtok támogatásának megvonása megkérdőjelezte a volt felkelők osztrák területen irredenta célokra való közeli alkalmazási lehetőségét. Pedig a vezetőség és csoporttagok a tevőleges irredentához tartották magukat. Többségük a Magyarországtól, a ránk kényszerített trianoni békeszerződéssel elcsatolt területről származott. Mielőbb új területet akartak szerezni maguknak az elcsatolt magyar területekből. A meglévő csoportot mindenképpen alkalmazni akarták valahol. Felmerült a volt területek közül, délnyugaton Muraköz, északkeleten pedig Kárpát-Ukrajna. A pillanatnyi döntésük Kárpát-Ukrajna mellett történt. Az erre vonatkozó elképzelést memorandum formájában Szabó József dolgozta ki. Terve szerint - amelyet 1922 májusában munkált ki -, Kárpát-Ukrajnában létrehozzák a „Rutén Autonóm területet". Az új állam kezdetben Magyarország protekturátusa lenne, ami később szorosabbá tenné viszonyát az anyaországgal. Közös külügye, vám- és pénzügye lenne. Ez az államok közötti kapcsolati forma lényegében a felbomlott Osztrák-Magyar Monarchia modelljének felelt meg. A terv két részből állt: politikaiból és katonaiból. A megvalósítása a terület lakosságával közösen végrehajtott fegyveres felkeléssel kezdődött volna. Szabó József ebben a kezdeményezést és a jelentősebb szerepet a vezetése alatt álló felkelőknek szánta. A fegyveres akció súlypontját Csap, Ungvár, Munkács térségére tervezte.
Az osztrák forrásokat vizsgálva 1922 közepére a budapesti osztrák követség erősen beépült a határ menti felkelőcsoportokhoz. Szinte minden lényeges tevékenységükről tudomást szereztek „bizalmi embereik" révén. Cnobloch budapesti osztrák követ miután tudomást szerzett a felkelők „Rutén Autonóm terület" tervéről, jelentést küldött róla a szövetségi külügyminisztériumba. Bizonyos megnyugvással jelentette, hogy az újabb tervek éle nem Ausztria felé irányul, de bizonyos fenntartásokat is felvetett. Szerinte, ha az 1922. júniusi magyar választások kimenetele nem lesz kedvező a lakosság közép- és alsóbb rétegeire, a munkanélküliség tovább fokozódhat. Ez maga után vonhatja egyes elemek kalandvágyát „... és ismét egyéni hősi akciókra vezethet a békés szomszédokkal szemben".

Cnobloch feltételezéseinek valószínűsítésére azt is jelentette, hogy 1922 júniusában Bécsben lezajlott közlekedési sztrájk és valutaválság idején a Budaházy-Szabó felkelőcsoportból két tiszt Bécsben tartózkodott a helyzet figyelemmel kísérésére, az osztrák hadsereg ellenálló képességének felderítésére. Név szerint a két személy Verő főhadnagy és Bárdossy hadnagy volt. A két felkelő az osztrák követség bizalmi embereinek úgy nyilatkoztak, hogy a meglévő harci eszközeikkel, felszereléseikkel szükség esetén azonnal ütőképesek lennének.

A jelentés további részében arról is írt az osztrák követ, hogy bár a felkelők 1922. május-júniusi terveiben a ruszén területek elleni támadás szerepel, de a júniusi bécsi események - a közlekedési sztrájk, a valutaválság - óta ismét fokozzák felderítésüket Burgenland felé. A jelentés szerint ebben fő szerepet visz dr. Darvas, a szombathelyi Pénzügyi Igazgatóság tanácsosa. Ő kapcsolatokat tart fenn, ezzel párhuzamosan az előző évi felkelés vezetőivel, Hir Györggyel Héjjas Istvánnal, Bónis Lajossal (páter Arkangyallal).

Cnobloch követ feltételezéseit a későbbi események igazolták. Nem sokkal később a körülményekben fordulat állt be. Ezzel együtt az elképzelések is megváltoztak.
Május vége, június eleje különösen kedvezett a szabadcsapatok szervezkedésének, mert a magyar kormányt lekötötte a május 28. és június 11-e között tartott nemzetgyűlési választások megszervezése, illetve a szavazás. Fő célja a keresztény nemzeti párt, illetve a kisgazdapárt egyesüléséből létrejött Egységes Párt fölényes győzelme, amely be is következett. A kormányzat eközben választási megfontolásokból, illetve már jelentéktelennek tekintve, a "T"-szolgálat jelentései ellenére sem törődött a szabadcsapatosok újbóli, egyre fokozottabb szövetkezésével. A kedvező helyzetet jól érzékelték a volt nyugat-magyarországi felkelők vezetői, és azonnal megkezdték az újjászervezést, illetve a létszám jelentős növelését. Ezzel párhuzamosan felerősítették az elszakított őrvidéki területre (Burgenlandba) irányuló felderítő tevékenységüket, és a tisztek éjjelenként sikeresen átlépték az akkor még meglehetően hiányosan őrzött magyar–osztrák határt. Kihasználták az osztrák választásokkal kapcsolatos, május elejétől zajló hangulatkeltés lehetőségeit is. A felkelő-parancsnokság Burgenland területére nyolc csoportot szervezett, élükön egy-egy tiszttel, és egy-három altiszttel, így többek között Kismarton, Felsőpulya, Savanyúkút körzetének egyenként, tucatnyi településére. Az akkor igen széles körű liszt-csempészést kihasználva álcaként öt-öt kg lisztet is vittek magukkal, miközben az Ausztriától való elszakadásra buzdító falragaszok százait juttatták át június elejétől a választást megelőző napig, 17-éig Burgenlandba. A katonai rendnek megfelelő ütemezésben minden csoport 150–150 darab hirdetményt kapott, amelyeket kiragasztották, illetve terjesztették az elcsatolt őrvidéki német és magyarajkú falvakban. A falragaszokon a felkelők, a Felsőpulyán alakult Horvát Párt és a jobboldali Parasztszövetség támogatására, illetve a terület elcsatolását és az Anschlusst hirdető Nagynémet Párt, valamint a kommunisták és a szociáldemokraták ellen buzdították a lakosságot. Az eredményességet szintén tervszerűen irányított és ütemezett, külön tiszti csoportok ellenőrizték. A sok veszéllyel járó mozgalom sikeres volt, mert csak a 2. számú csoport nem tudta elvégezni feladatát, az osztrák titkosszolgálat ugyanis elfogta, a 8. számú pedig csak részben tudott működni a titkosrendőrök és a megszálló katonaság miatt. A felderítésbe nem kapcsolódó társaik eközben nappal továbbra is mezőgazdasági munkát végeztek.
Az Esterházy-birtokról kényszerűen távozott felkelők és vezéreik hamarosan rádöbbentek arra, hogy harcra, véráldozatra való készségük ellenére sem tudják visszaszerezni az elrabolt nyugat-magyarországi területeket, ha nem áll mögöttük a magyar közvélemény és a politika erkölcsi s anyagi támogatása. Ezért egy olyan "Felkelőket pártoló társaság" megszervezését határozták el, amelynek célja a magyar irredenta mozgalom erőteljes és lelkes segítése. Élére Zadravecz István tábori püspököt kérték fel, aki szerint kevés ember kell a vezetőségbe, azok viszont az elszakított területekről menekültek, vagy ott született emberek legyenek. Méghozzá kettő-kettő személy: Erdélyből, a Felföldről [Felvidékről], a Délvidékről és Nyugatról, azaz az Őrvidékről. "Ne a név csengésére legyünk tekintettel, hanem az egyén irredenta lelkületére és munkabírására. Azonban e társaságot az én szigorú feltételeim miatt nem sikerült megszervezni" – írta emlékiratában a tábori püspök.
A felkelőknek azonban kedvezett, hogy a Burgenlandban 1922. június 18-án tartott tartományi választásokon a szociáldemokraták győztek. Az osztrák oldalon végzett hírverő hadjáratukban a szabadcsapatosok ezt az új fejleményt alaposan kihasználták, és a "bolsevizmus" újbóli eljövetelével rémisztgették a lakosságot, amelyet csak egy Magyarországról kiinduló fordulat tudna megváltoztatni. A Burgenlandba való betörés korábban tervezett július 17-i időpontját a felkelők 24–25-re halasztották, mert a Népszövetség Tanácsa július 21-én tárgyalta a magyar-osztrák határmegállapító bizottság javaslatát az új, végleges államhatárról. Ennek eredményét meg akarták várni. A felkelők azt is tervezték, hogy ha a Népszövetség jóváhagyja a magyar kormány által kért 23 helység visszacsatolását, azokat nyomban megszállják. Mondván, így akarják megakadályozni a szélsőséges osztrák szervezetek ottani, esetleges fellépését. A Népszövetség Tanácsa azonban – mivel a határmegállapító bizottság határozatát sem a magyar, sem az osztrák érdekelt fél nem fogadta el –, a vitás kérdések megtárgyalását újabb szakértői bizottság elé küldte, és a döntést elnapolta. A szabadcsapatosok eközben az osztrák monarchista körök támogatására is számítottak, s arra, hogy velük közösen sikerül megdönteni a "vörös Bécset".
A volt nyugat-magyarországi felkelők nevében, az ausztriai királypártiakkal Bécsben dr. Mészáros Gyula turkológus, egyetemi tanár tárgyalt. Az Ausztriát kormányzó keresztényszocialisták egyre kevésbé tudták megfékezni az ország igen mély gazdasági válságát és az egyre magasabbra szökő pénzromlást. Június 26-án a szocialista, valamint a kommunista párt hatalmas közlekedési sztrájkot robbantott ki az osztrák fővárosban. Az előbbiek következtében, június utolsó napjaiban a magyar–osztrák határ mentén is egyre feszültebbé vált a helyzet, amely meglehetősen idegessé tette az ott állomásozó osztrák katonaságot. Így fordulhatott elő az – amiről a Szombathelyen megjelenő, Vasvármegye című újság négy nap múlva kiadott száma adott hírt –, hogy június 28-án a Soprontól délre fekvő Lakompak községnél a bécsújhelyi hadvezetés egy 140 fős egységet vonultatott fel, úgymond a felkelők "burgenlandi beszivárgása" miatt. Az osztrák alakulat még ezen a napon tüzet nyitott, lövöldözött, de veszteségről – sebesülésről vagy halálos áldozatról – sem a magyar, sem az osztrák fél nem adott ki közleményt.
Az osztrák kormányzat egyre nyugtalanabbul vette tudomásul a magyar felkelők újbóli megerősödését. Ezért a soproni népszavazás idején, 1921. december 16-án a Csehszlovákiával kötött ún. lany-i egyezmény alapján, a prágai kormánnyal közösen megkezdte a politikai és a katonai felkészülést a felkelőknek az elszakított Őrvidékre való esetleges fegyveres betörése megakadályozására. Az ezzel kapcsolatban kidolgozott osztrák–csehszlovák titkos tervekről a magyar hírszerzés is tudomást szerzett. A szabadcsapatok támadásakor csehszlovák alakulatok vonulnának be Burgenlandba, miközben a közeli Bécsújhely lenne a főhadiszállásuk, ugyanakkor a csehszlovák hadsereg más egységei Észak-Magyarország több pontjára zúdulnának. A hírrel kapcsolatban később kiderült, hogy lényegében csak feltételezés volt. A valóságtartalma: a Csehszlovákiából a katonai szolgálat elől Ausztriába szökött német nemzetiségű katonákat felvették az osztrák hadseregbe, és egy nagyobb csoportjuk Kismartonban állomásozott.
A felkelők már június elején megkezdték az újabb szabadcsapatok szervezését az ország egész területén, sőt Budapesten, a Ráday utcában toborzóirodát nyitottak. A Prónay–Hir–Sigray-féle szervezkedésről a magyar kormány Gömbös Gyulától szerzett tudomást, akit egy osztrák monarchistákkal, illetve jobboldali csoportokkal az Anshclussról tárgyaló bajor ezredes tájékoztatott. Gömbös az ügyről azonnal értesítette Bethlen István miniszterelnököt. Nádosy Imre országos rendőrfőkapitány, a kormány nevében július 6-án táviratban utasította a szombathelyi 3. honvéd vegyes-dandár parancsnokságát a szervezkedés felderítésére, amely 11-ére már meg is történt. A kormány számára ezzel világossá vált, hogy hamarosan várható a második nyugat-magyarországi felkelés kitörése.

A felkelés hadműveleti terve a következő volt. Az akcióba bevont erőket három csoportra osztották. Az „északi csoport" Magyaróvár térségéből indulva Eisenstadttól (Kismartontól) északra támadott volna. Vezetője Héjjas Iván volt. A csoportja az Ébredő Magyarok Egyesülete tagjaiból és az eseményhez toborzott személyekből tevődött ki. A második egységet a «középső csoport" alkotta. Támadási irányuk Burgenland középső területeire irányult. E csoport vezetője Szabó József és Budaházy Miklós volt, akik a Kapuvár környékén állomásozó volt felkelőket vezették volna, megerősítve a további toborzott személyekkel. A harmadik egységet, a „déli csoportot" alkották a gróf Sigray Antal Ivánc környékén lévő Lugos-pusztáján gyülekezők. A »déli csoport" vezetője Apáthy László százados volt. E csoport az előzetes terv szerint erőszakos módon megállítja a Nagycsákányban (jelenleg: Csákánydoroszló) a grazi gyorsvonatot, arra felszállva a felkelők Grazba mennek. Itt Lehár Antal ezredes, a IV. Károly első és második visszatérési kísérletében exponált, és emiatt később menekülni kényszerült legitimista vezető várta volna őket. Ezt követően a magyar irredenta és legitimista erők a steierekkel együttműködve az ,,északi" és „középső" csoportokkal közösen megszállják Burgenlandot, majd a szociáldemokrata vezetés alatt álló „vörös Bécs" ellen vonultak volna.A korabeli magyar elhárító szervek konkrét adatokat szereztek a magyar szélsőséges jobboldali erők és az osztrák jobboldali és monarchista szervezetek egyeztetett terveire, együttműködésére.
A terveknek megfelelően, 1922. június elején megkezdődött a toborzó-munka. Ez kiterjedt az egész országra. Budapesten a toborzást Hir György végezte a főleg bosnyák nemzetiségűek között. De mindenkit felvett - még pénzügyőröket is -, akik napi 500 korona zsoldért hajlandók voltak a fegyveres harcra. A budapesti toborzóiroda a Ráday utca 8. szám alatt volt. Bónis Lajos a toborzást Debrecen környékén végezte. A már említett vezetőkön kívül részt vettek ebben az Ébredő Magyor Egyesülete területi vezetői is. Mindszenten a toborzást Ré János szegedi lakos végezte dr. Lévay Ferenc, az 1921. évi felkelés egyik vezetőjének, a Lajtabánság volt miniszterének megbízására. Rének 100 főt kellett toboroznia. Ó a toborzás során ÉME-igazolvánnyal igazolta magát. Zala megyében dr. Kecskeméthy Albert, zalaegerszegi ügyvéd toborzott. Összesen 186 fő „megbízható személyt" vett fel Göcsejben, Szepetneken és Zalalövő környékén.

Egyes toborzók már nem is csináltak titkot tevékenységükből. Például Sárvár környékén toborzó Pleszkáts Ferenc - aki az előző évi felkelésben Gyanafalva (Jannersdorf) térségében harcolt - a rendőrség közreműködésével akarta munkáját végezni. Ezért a következő tartalmú levelet írta: „Zaborszky Kapitány Úrnak! Celldömölk. Felsőbb megbízásom értelmében közlöm a kapitány úrral és a felkelés többi celdömölki vezetőivel, hogy a múlt évben abbahagyott nyugat-magyarországi akciót ismét megindítjuk. Önökre feltétlenül számítunk, a felvonulás megkezdődött. A csapatot kérem sürgősen megszervezni a létszámot és a névsort Renner Oszkár felügyelőnél (MÁV) bejelenteni, továbbá az utazási igazolványokat lepecsételés végett ugyanoda sürgősen beterjeszteni. (Renner Oszkár IV. Károly király 1921. évi mindkét visszatérési kísérletében jelentős szerepet játszott - Zs. T.) További utasítások a fővezérség szerint Indulás előre láthatólag hétfőn reggel, vonattal Moson-Magyaróvárra. Az irredenta nevében: Pleszkáts fhdgy."

Ezzel együtt Burgenland területén is folyt az előkészítés. Július elején Eisenstadtban (Kismartonban) letartóztattak két személyt az osztrák hatóságok, mert osztrákellenes röplapokat terjesztettek. Az egyik Mindek Géza főhadnagy, a másik Binder hadnagy volt, akik a Szabó-Budaházy vezette, volt felkelőcsoport petőházi részéhez tartoztak. A Kapuvár térségében lévő, volt felkelőtisztek rendszeres felderítést végeztek Burgenland területén. Báró Vil-lani Frigyest a magyar kormány határmegállapító biztosát Sopronban felkereste Tóth János plébános, a kiadó és Fekete nevű újságírók, akik a Soproni Hírlapnál voltak alkalmazva. Előadták, hogy Burgenland területén Budaházy Miklóssal együtt felkelést készítenek elő. Eddig mintegy 2000 főt toboroztak. A toborozottak vezetőjüknek Tompa nevű banktisztviselőt, és Auguszta nevű bádogos mestert bízták meg, akik eisenstadti (kismartoni) lakosok. Pénzt kértek tevékenységükhöz. Villani nevezettek kérését felterjesztette a Külügyminisztériumba, ahonnan a mozgalom céljainak pontos megállapítására utasították.
Az előkészületek végkifejletére utalt, hogy négy nap múlva, július 15-ére virradó reggelre Sopron környékén a mozgalomban résztvevők közül kb. 400 fő lépte át titokban az államhatárt, és Burgenlandban megkezdte a felkelés előkészítését. Megrongálták, és ezzel megbénították a telefon összeköttetést Nagysároslak, Monyorókerék, Németújvár térségében, valamint az Ösztörmén(Strém)-patak völgyében. Zurány, Pándorfalu településeken magyar zászlókat tűztek ki. Az átszivárgott személyek és ottani segítőik olyan hangulatot teremtettek, hogy hamarosan bekövetkezik az elszakított Nyugat-Magyarország visszacsatolása. Ilyen kijelentések már egyes, osztrák hivatalnokok körében is elhangzottak, a Schwertner nevű nagymartoni jegyzőt az osztrák hatóságok emiatt eltávolították hivatalából. Nem volt véletlen, hogy burgenlandi lakosok lépték át a határt, és csatlakoztak a magyarországi szabadcsapatokhoz. A kialakult hangulatot jelzi, hogy Grác és Bécs lakosságának egy része is "magyar felkelőket" várt, amely a várhatóan bekövetkező ausztriai fordulattal vagy kormányválsággal is összefüggött.
A szabadcsapatosok és legitimista társaik végül 1922. július 24–25-ére, három irányból tervezték a fegyveres betörést az elszakított nyugat-magyarországi területre. Az ún. "Északi-csoport" Héjjas Ivánnal az élen Magyaróvár környékére összpontosította embereit, akiknek szervezését július 11-én kezdte meg, és Moson vármegye alispánját is felkereste. Két nap múlva felszólalt az Ébredő Magyarok Egyesülete, az ÉME elnökségi ülésén, ahol nyíltan beszélt arról, hogy ha valami nem sikerült teljesen, akkor várni kell, újabb alkalomra, amikor sikerülni fog. Héjjas Iván az előbbiekkel nyíltan a második nyugat-magyarországi felkelésre célzott, amiben ő lesz az "istennyila", amely még Budapestre lecsap, ha a kormány ellenük cselekszik.
Itt a Rába jobb partja mentén elhelyezkedő Ivánc, illetve más községekben, gróf Sigray Antal birtokán kb. száz felkelő sereglett egybe. Az volt a tervük, hogy Nagycsákány (ma: Csákánydoroszló) vasútállomásáról a nemzetközi gyorsvonattal Stájerország fővárosába, Grácba utaznak.A nekik szánt fegyver- és robbanóanyag szállítmány július 12-én estére érkezett meg vasúti teherkocsikban Nagycsákány állomásra, amelynek időhiány miatt csak az egy részét tudták kirakni, és Sigray gróf egyik uradalmában, Lugos-pusztán elrejteni.
Héjjas Iván és Apáthy László harcosait az Ébredő Magyarok Egyesülete, az ÉME gyűjtötte össze, és indította vonattal a helyszín közelébe. Ez csak részben sikerült, mert a kormány utasítására a rendőrség és a csendőrség az ország belsejében megkezdte a Nyugat-Magyarországra utazni szándékozók feltartóztatását. A budapesti Keleti-, illetve a Nyugati-pályaudvaron 50–100 fős csoportokat akadályoztak meg abban, hogy a szabadcsapatokhoz utazzanak. Zadravecz István tábori püspök sajátos megfogalmazása szerint: "Azonban: e toborzott embereket, amidőn Dunántúlra utaztak, a belügyminiszter rakásra összefogatta. Sőt, midőn a toborzás tovább folyt, a kormány többeket, köztük Bónist [a pátert] is, Héjjast is [Ivánt] letartóztatta. Hirt [Györgyöt] is csak a [nemzetgyűlési] képviselősége mentette meg a letartóztatástól. (...) néhány nap múlva visszanyerték szabadságukat (...) és új terveken kezdték törni a fejüket".
Közben a második felkelés katonai előkészületeit Prónay Pál irányította a Kapuvártól kb. 20 km-re délre fekvő Dénesfa községből, a szintén elkötelezett legitimista gróf Cziráky József (1883–1960), volt Vas vármegyei főispán birtokáról. Az ügyben rendszeres volt az összeköttetés Cziráky és Sigray Antal gróf nemzetgyűlési képviselő között. A magyar hatóságok felderítő szervei által titkosan lehallgatott és rögzített távirati, illetve telefonbeszélgetések szerint Sigray folyamatosan kapcsolatban állt Prónay Pállal, aki a közleményekben, mint "Ticinger grófné" és "Odeschalchi hercegnő" szerepelt. Az is tény, hogy Prónay önmagát elmaszkírozva, többször felkereste Ivánc község térségében a Sigray Antal gróf birtokán gyülekező "Déli csoport"-ot. Sigray utólag a sajtó útján, a szombathelyi Vasvármegye című lapban nyilatkozott, miszerint "ámulva hallotta a felkelők és az ő személye közötti híreket, nincs köze semmi mozgalomhoz, van a kastélyban egy sereg angol, amerikai és magyar vendég, de ők nem játszanak felkelősdit".


A déli csoport akciói

A felkelés elbukásának körülményei:
Mint ahogy a fegyveres akció előzetes terveinek tárgyalása során megemlítésre került Prónay fővezér feltételeire tekintettel, dr. Mészáros Géza utazott Bécsbe, hogy felvegye a kapcsolatot és együttműködést szervezzen meg az osztrák monarchistákkaL valamint jobboldali csoportokkal. Tárgyalásai eredményesen folytak. Ezzel egy időben Bécsben Ottó Bauer ezredes is tárgyalt a bajor nacionalisták megbízásából az osztrák jobboldali csoportokkal. A bajorok az osztrákokat meg akarták nyerni a Németországhoz való csatlakozásnak. A bajor tervnek ellentmondott és kizárta egy esetleges Habsburg-restauráció és Burgenland kiszakítása az Osztrák Köztársaságból, amelynek előkészítésén dolgozott, dr. Mészáros Bécsben. A bajor nacionalista és a magyar hivatalos körök korábban kapcsolatban álltak egymással, ismerték és egyeztették terveiket A magyar hivatalos tényezők segítséget ígértek és adtak is a bajoroknak.

Erre figyelemmel Bauer ezredes nem értette a dr. Mészáros által képviselt monarchista irányzatot. Ezért Budapestre utazott. Tájékoztatást, felvilágosítást kért Gömbös Gyulától, aki semmit sem tudott Prónay-Hir-Sigray terveiről, az osztrák monarchistákkal és a jobboldallal kezdett megbeszélésekről. Gömbös értesüléséről tájékoztatta Bethlen István miniszterelnököt, aki a rendőrség, a csendőrség és a katonaság révén megkezdte az események felderítését, majd nem sokkal később a csoportok felszámolását. Prónay előtt később világossá vált a titkosan kezelt terveik lelepleződési körülménye. Gömbös Gyulának a következőket üzente, Marsovszky György nevű titkárán keresztül: »Mondd meg Gömbösnek, annak a disznó gyalázatos hazaárulónak, hogy tettéért lakolni fog." Prónay még nyilvánosan, a Magyarország című lap 1922. augusztus 10-i számában is sértő kifejezésekkel illette Gömböst. Ezután lovagias ügyként párbajt kezdeményeztek egymással szemben. Ezt azonban a magyar hatóságok megakadályozták.
Nem tudni milyen tényleges okból, de a magyar hatóságok szabadon engedték ekkor Ostenburg Gyula csendőr őrnagyot, akit az 1921. évi második királyvisszatérési kíséretben való aktív részvétele miatt tartottak még fogva. Valószínűsíthető ok rajta és mozgásán keresztül megállapítani a szervezkedés, illetve a kormány szélsőjobboldali ellenzékének valódi célját. Ostenburg szabadlábra helyezése után járt Sopronban, Iváncon, de tevékenységére, esetleges szerepére vonatkozóan nem áll rendelkezésre adat. Az osztrák sajtóban is felmerült Ostenburg neve, az eseményeket követően, mint a fegyveres akció egyik vezetője, de ez később sem igazolódott.
A magyar kormány előzetes hozzájárulásával, július 18-án a Magyar Kir. Honvédség főparancsnoka utasította a szombathelyi 3. honvéd vegyes-dandárt a szervezkedés felszámolására. Az intézkedéssel a térségben állomásozó összes közbiztonsági szervet (a rendőrséget és a csendőrséget is) a vegyes-dandár irányítása alá rendelték. A feladatot azonban a közbiztonsági szerveknek kellett végrehajtani. Közben a hatóságok már július 13-án, egy csendőrkülönítménnyel megkezdték az összesen 90–100 főre becsült "Déli-csoport" tagjainak a lefegyverzését. Eközben letartóztatták vezetőjüket, Apáthy Lászlót, és Nagycsákány vasútállomásán lefoglalták a szabadcsapat fegyverkészletének nagy részét. A gráci 5. katonai dandárparancsnokság két nap múlva, július 15-én reggel értesült a felkelők várható támadásáról. A befutott hír szerint Karácsfa községtől 2 és fél km-re a korabeli osztrák szóhasználat szerint – melyet a kommunista magyar történetírás is hajbókolva az idegen érdekek előtt, szolgaian hajtogatott az 1989 előtti évtizedekben –, "magyar banditák" vannak az ún. Magyarbükk-telepen, a malomban. Az értesülés alaptalan volt, mert a felkelők ekkor még a Rábán túl, Lugos-puszta körzetében tartózkodtak. A németújvári kerület vezetőjének, Mayerhofernek a kérésére a gráci hadvezetés vonaton katonaságot küldött Karácsfa község és az új államhatár megerősítésére. A felkelők ugyanis megüzenték a falu lakosságának, hogy meg fogják őket szállni.

A karáncsfai csata

Vezetőjük, Apáthy László letartóztatása után a "Déli-csoport" felkelőinek egy része – csak kb. 30 fő –, a fogság elkerülésére, július 17-én a Kondorfa melletti Huszári-majorból észak felé, Csörötnök irányába haladt. Fegyverzetüket és élelmüket lovas kocsin vitték. Átlépték a Rába folyót, majd Rátót és Nemesmedves falvak érintésével a magyar–osztrák határ közelébe, a semleges övezetbe nyomultak.A magyar-osztrák határ mentén állandóan mozgásban lévő felkelőcsoport július 18-án délelőtt határozta el, hogy megtámadja Hagennsdorfot (Karácsfát), majd az erősítés megérkezése után Güssing (Németújvár) irányába nyomulnak előre. A döntésükben szerepet kapott az a körülmény is, hogy tudomásukra jutott a lefegyverzésükre küldött csendőrosztag közeledése, rövid időn belül várható megjelenése. Az előzményekből ismerjük, hogy dr. Mayerhofer július 18-án délután Lovászadon (Luisinben) járt, és kérte az ott tartózkodó Pásztor hadnagyot, a magyar katonaság ottani vezetőjét, akadályozza meg a felkelők betörését. Pásztor hadnagy a tízfős csoportjával erre képtelen volt, de dr. Mayerhofer javaslatára egy szakaszvezetővel együtt elindult Magyarbükkösre a malomba, a felkelők tartózkodási helye felé. A felkelők későbbi elmondása szerint Pásztor hadnagy a határ átlépése előtt nem járt náluk. Nem hívta fel őket a támadási tervük abbahagyására. Az eseményeket követő magyar és osztrák diplomáciai lépéseknél ennek a körülménynek is jelentőséget tulajdonítottak az osztrák hatóságok, mondván a magyar katonai szervek nem tettek meg mindent a megelőzéséért. Az osztrák állítással viszont szemben áll az a tény, amely ugyancsak az osztrák forrásokban lelhető fel, hogy Pásztor hadnagy és a hozzá beosztott szakaszvezető a harcok során lövéstől súlyosan megsérültek. Nem került ki, ki okozta a sérülésüket. A magyar felkelők sebesítették meg őket, mivel le akarta szerelni őket, vagy az osztrák katonaság az ütközet során? A két lehetőség közül más nem lehetett. Az egyértelmű válasz viszont nem adható meg. A „déli csoport" felszámolására rendelt Hunyecz csendőr ezredes vezette, mintegy hetven fős csendőrosztag július 18-án 20 órakor vette fel a kapcsolatot Németh József vezérkari alezredessel, a felszámolást irányító katonai parancsnokság képviselőjével. Németh vk. alezredes előtt már ismert volt, hogy a csoport Magyarbükkösnél akar betörni Burgenlandba, és létszámuk kb. 150 főből áll. Mint tudjuk, ez túlzó adat volt a létszámot illetően. Németh vk. alezredes felszólította Hunyecz csendőr ezredest a fegyveres csoporttal szembeni azonnali fellépésre, az ausztriai betörés megakadályozására.

A Hunyecz csendőr ezredes és Németh vk. alezredes vezette csendőrosztag július 18-án 23 órakor érkeztek Magyarbükkösre. Elkéstek a „déli csoport" akciójáról, mert ők már 22 óra 30 perckor átlépték az akkori magyar-osztrák határt.

Annak ellenére, hogy a magyar csoport átlépte a határt, a csendőrosztag e térségben maradt. Későbbi jelentésük szerint július 19-én 00.15-től erős puska-és géppuskatüzet hallottak az északi irányból, amelyből a magyar fegyveres csoport harci tevékenységére következtettek. 2 óra 40 perckor a fegyverek hangja irányából érkező négy személyt tartóztattak fel, akik kihallgatásuk során megerősítették a harci tevékenységet. 3 órakor a harcba bocsátkozott magyar csoport visszavonult az akkor magyar területnek számító Lovászad (jelenleg: Luising) közelében lévő erdőbe pihenőre. Itt Hunyecz csendőr ezredes osztaga bekerítette és elfogta őket. Az elfogott csoport vezetőinek és tagjainak vanomása szerint a felkelők Hagensdorfhoz (Karácsfához) közeledve váratlanul tüzet kaptak. Ekkor harci alakzatba fejlődve felvették a harcot az osztrák erőkkel. A tűzharcban a felkelők egészen Hagensdorf (Karácsfa) központjáig tudtak előrenyomulni. Mivel fogytán volt a lőszerük, kénytelenek voltak visszavonulni magyar területre, a Lovászad melletti erdőbe, ahol bekerítésük után elfogásuk megtörtént. Az elfogásukkor ellenállást nem tanúsítottak.

A magyar fegyveres csoport behatolása Burgenlandba a várakozásnak megfelelően történt, így gyors és hatékony ellenállásba ütköztek. Ennek oka az osztrák források szerint az volt, hogy a felkelők már előre értesítették Hagensdorf (Karácsfa) lakosságát, hogy meg fogják őket szállni. A tervezett ak-dóról értesült dr. Mayerhofer güssingi (némegújvári) közigazgatási főnők is, aki az osztrák katonasággal megerősítette a községet. Amikor pedig a magyar csoport elindult Magyarbükkosról a határ félé, a helyi molnár osztrákbarát fia lámpajelzésekkel jelezte a hagensdorfi (karácsfai) templomtoronyban lévő osztrák figyelőknek kiindulásukat.108 Lovászad térségében a magyar csendőrség összesen 38 főt fogott eL akik a „déli csoporthoz" tartoztak, és előzőleg Ivánc környékén gyülekeztek. Vezetőik közé tartozott Petrichevich-Horváth Béla tartalékos főhadnagy, erdélyi menekült; Lévay Ferenc, a volt lajtabánság külügyi és igazságügyi tanácsosa (minisztere), Melegh László tartalékos hadnagy, Eröss Béla tartalékos hadnagy. A kihallgatásukkor minden tájékoztatást megtagadtak. Szervezetükre csak annyit mondtak el, hogy a letartóztatásig Apáthy László százados volt a parancsnokuk, aki a rendelkezéseket Hir Györgytől vette át. A csoportba tartozó főiskolai hallgatók még annyit mondtak el, hogy későbbi feladatuk lett volna Csehszlovákia területén harci tevékenységet kifejteni. Az ütkézes során egyik fél sem szenvedett veszteséget. Sebesülésekről, halottakról nincs adatuk.

Az elfogott csoporttól lefoglaltak 3 db géppuskát, 27 db karabélyt, 28 db „tojás" kézigámátot, 3 rakasz géppuskalőszert. A lefoglalt kevés lőszer azt látszik bizonyítani, hogy az a további harci tevékenységre valóban kevés lett volna. A csoport tagjait Budapesre kísérték, a hadianyagot pedig Szombathelyre, a katonai parancsnoksághoz szállították.

Az osztrák források a felkelőktől eltérően írták le az ütközet veszteségeit. Szerintük a támadás során a .szabadcsapatosoknak" egy halottjuk és hat sebesültjük lett. A hat sebesültből szerintük egyik Pásztor hadnagy, aki mellövést, a másik pedig a hozzá beosztott szakaszvezető volt, aki fejlövést szenvedett. Sem a többi sebesültről, sem a halottról közelebbit nem közöltek. Ezeket az adatokat magyar források nem erősítik meg.

A magyar felkelők nem szóltak, vagy talán a kihallgatásukkor még nem tudtak arról hogy egy fő közülük fogságba esett. Ó Kanka István volt, aki 1899. október 23-án született, s az első világháború alatt a 14. magyar honvédezredben tartalékos zászlós volt. A felkelőkhöz való csatlakozása előtt a csótí katonai leszerelőtábor hivatalnoka volt. Éppen szabadságon volt, amikor megtudta a felkelők gyülekezését, és több társával csatlakozott hozzájuk. Kankát nagyon részletesen kihallgatták a kerületi bíróságon, ő pedig részletes vallomást tett. A burgenlandi hatóságok minden részletekig menő dologról tudomást szereztek az elfogott „banditától".A „bandita" jelző az ő megjelölésük volt.

Ugyancsak osztrák forrásokból ismerhető meg az ütközet során keletkezett károk mértéke is. Ezeket elsőnek dr. Mayerhofer vette számba. Elsődleges jelentésében a következőket írta: „... Sok házfalon és tetőn géppuskalövések nyomai láthatók. A legtöbb fát a falu utcáján szétlőtték." A szemle után utasítást adott a károk tételes jegyzékbe foglalására, és a jegyzék felterjesztésére. A károk elsődleges leírása valóban nagy összecsapásra utal az ütközetben részt vettek között. Azt, hogy ez milyen nagy mérvű volt, abból is lehet látni, hogy az osztrák hatóságok az okozott kárért kártérítést nyújtottak be a magyar kormányhoz. Ez is diplomáciai bonyodalom forrása lett.

Olyan adat is felmerült, hogy a csoporttól Maró főhadnagy vezetésével 14 fő elszakadt, és a térségben tartózkodik, de ezt a későbbi események nem erősítették meg. Gyakorlatilag ezzel befejeződött a „déli csoport" felszámolása, amelyet a magyar kormány a legveszélyesebbnek tartott. Ezért a szombathelyi 3. honvéd vegyesdandár parancsnoksága július 20-án a Körmenden összpontosított „kombinált karhatalmi zászlóaljat" feloszlatta. Hunyecz csendőr ezredes és csoportja Körmend térségében maradt. Ivánc térségében a volt fegyveres csoport tagjai után kutatott. A betörés hatására az osztrák katonaság megszállta a magyar-osztrák határt. Hatása érezhető volt a csehszlovákmagyar határon is, mert a csehszlovák katonaság minden éjjel ugyancsak megszállta védővonalait a Duna mellett Ligetfalunál.

Felmerül a kérdés, hogy mintegy harminc főre fogyatkozó, szétzilálódó csoport miért vállalkozott eleve vereségre ítélt akcióra? Hisz a számbelileg is kis erőt képviselők csak órákig, vagy egy-két napig tarthatták volna önmagukat más segítség nélkül. Mástól, más erőktől pedig nem várhattak már segítséget. Értesültek arról is, hogy a magyar csendőrség megkezdte felszámolásukat. A kérdésre az a válasz is adható, hogy a magyar csendőrség elől menekülve vállalkoztak erre. Tehát kényszerűségből tették. így akarták elkerülni a letartóztatást. Ezt az okot hozták fel későbbi hivatalos eljárásban is a felkelés egyes vezetői. Ezt az indokot kifelé mutatva a magyar kormány is elfogadta, annak ellenére, hogy tudomása volt a jól összehangolt három fegyveres csoport tevékenységéről.111

A magyar kormány nem akarta súlyosbítani a saját helyzetét nemzetközileg. Nem akarta elismerni, hogy az országában léteznek olyan erők, amelyek a külpolitikai kapcsolatok alakításába beleszólhatnak, a kormánytól függetlenül cselekszenek.


Mi értelme volt az eleve vesztes karácsfai ütközetnek? A felkelők ugyanis saját maguk értesítették előre a község lakosságát várható támadásukról, és ennek következtében az osztrák katonaság fel tudott készülni az ellenállásra. Az összecsapás valódi céljáról Prónay Pál naplója számol be. Eszerint Hir György földbirtokos, nemzetgyűlési képviselő és budapesti pénzügyi hitelezője, Brandt István üzletember (aki mögött a Magyar Takarékpénztárak Központi Jelzálog Bankja állt) bélyegeket szándékozott forgalomba hozni a tervezett második nyugat-magyarországi felkelés kitörésekor, illetve Lajtabánság állam újbóli kikiáltásakor. Ennek bevételéből újabb pénzalapokat reméltek az elrabolt területeket visszaszerezni törekvő mozgalomnak, ugyanakkor a bélyegkiadás az irredenta eszmék népszerűsítését is szolgálta volna. Fontos rámutatni, hogy az elszakított országrésznyi magyarlakta tájak újbóli birtokba vételét a trianoni diktátummal meghagyott akkori Csonka-Magyarországnak szinte minden lakosa (hazaáruló kivételek persze akkor is akadtak), teljesen jogosnak tekintette.
A kiadni szándékozott postabélyeg Lajtabánság-jellegű volt, egy méltóságteljesen ülő sast ábrázolt, háttérben sugárzó apostoli kettős-kereszttel, fenyőfákkal és vártoronnyal. Prónay naplója megemlíti, hogy már a második felkelés katonai terveinek a kidolgozása előtt Budapesten egy métermázsát (100 kg-ot) nyomtattak belőle, és a fővárosban tárolták. Az imént említett két fő cél volt az igazi oka annak, hogy a "Déli-csoport" egy része betört az őrvidéki Karácsfa községbe, ahol (mint később kiderült) a fegyveres mozgalom legfelsőbb vezetésének egyik tagja, Hir György által megfogalmazott kiáltványt akartak közzétenni a már osztrákok által megszállt területen. A kényszerű visszavonulás miatt azonban a felkelők nem tudtak eleget tenni Hir utasításának, ezért az ünnepélyes második Lajtabánság-nyilatkozat elmaradt. Emiatt a hónapokkal korábban elkészült postabélyegeket sem lehetett kibocsátani. Hír György és társai a bélyegek nagy részét megsemmisítették, de maradványukat megszerezte egy Kondor-Kohn nevű kereskedő, és azokat külföldön igyekezett értékesíteni.
A hagensdorfi (karácsfai) összeütközésben részt vevő vezetők azt állították, hogy a csendőrosztag elől menekültek Ausztriába. Nem ismerték el cselekedetük előre megtervezett, propagandisztikus és gazdasági célját. Tagadták, hogy ha csak ideiglenesen is, de az 1921 évihez hasonlóan proklamálni akarták másodszor is Lajtabánság létrehozását, azt, hogy ehhez az eseményhez gazdasági érdekkel bélyegkiadást terveztek. Elmondásuk szerint az ütközetben 38 fős „felkelőcsoport" ütközött meg 1500 fő osztrák csendőrrel, akiknek 47 halottjuk és 47 sebesültjük lett. Nekik viszont csak két fő sebesültjük volt. Az így közölt számokat - kivéve a magyar csoport tagjaira vonatkozókat -fenntartással kell fogadni. A nyilatkozaton kívül semmilyen más forrás nem erősíti meg ezt az arányaiban túlzónak látszó adatokat. Közlésük minden bizonnyal propagandisztikus célokat szolgált. Ezt a felvetést látszik bizonyítani a budapesti osztrák követség nyilatkozata is, amelynek közlésére felkérték a Magyar Távirati Irodát. A közleményben cáfolták több magyar lapban közzétett állítást, mely szerint a felkelők a hagensdorfi (karácsfai) összecsapásban az osztrákoknak halottakban, sebesültekben veszteséget okoztak volna. A „szabadcsapatosok" állítását az osztrák követség „teljesen légbőlkapottnak" minősítette. Kijelentették, sem halottjuk, sem sebesültjük nem volt. A szabadcsapatosok és az osztrák követség állításait vizsgálva inkább az osztrák követségét lehet elfogadni. Az összecsapást követő napon magyar részről nem tettek közzé semmilyen veszteségadatot, az osztrákok viszont hat magyar sebesültről tudósítottak. Közülük két személyt konkrétan meg is nevesítettek. Az látszik elfogadhatónak, hogy valóban volt magyar részről két sebesült. Ami viszont biztos, hogy egy felkelőt foglyul ejtettek. A fogoly Kanka István, akiről az előzőkben már részletesen szó esett.
A felkelők ún. "Középső-csoport"-ja két osztagának a felszámolását a Kapuvár mellett Osli, illetve Agyagos-Szergény falvak térségében a kirendelt magyar csendőralakulatok másnap, július 20-án közvetlenül éjfél előtt kezdték meg, és 21-én reggelre be is fejezték. A Héjjas Iván vezette "Északi-csoport"-ra egy hét múlva, július 27-én került sor a Mosonszentjános melletti Rónafő-pusztán. A felkelők sehol sem álltak ellen a magyar csendőrségnek.A becsült adatok szerint összesen 1200–1300 fő vett részt a második nyugat-magyarországi felkelési kísérletben, akiknek számos kisebb-nagyobb alakulatát közel két nap alatt, július 29-ére teljesen felszámolták a katonai legfelsőbb vezetés irányításával a kivezényelt csendőr-, illetve rendőregységek. A felelősséget csak a szervezőkre és a három, az északi, a középső és a déli csoport vezetőire hárították. Az "egyszerű" szabadcsapat-tagokkal szemben nem indítottak eljárást, hanem a lakóhelyükre toloncolták őket.
Az ügyben a budapesti rendőr-főkapitányság indított nyomozást, Prónay Pált is kihallgatták, akit a kormány menteni igyekezett a felelősség alól. Rakovszky István belügyminiszter július 20-án kijelentette: Prónay nem vett részt a fegyveres előkészületekben. A Gömbös-csoport tagjának, a nyugalmazott őrnagynak, ez időben a Magyar Távirati Iroda elnök-igazgatójának, Kozma Miklósnak (1884–1941) e napokban kiadott MTI "helyzetjelentései" is ezt bizonygatták. Ezek lényege: a felkelőknek nem volt egységes vezetése, több csoportra oszlottak, Prónay Pál és a hozzá közel álló személyek nem vettek részt a szervezkedésben. Miközben Prónay a naplójában megerősíti, hogy különböző fedőneveken ő irányította a második felkelés előkészületeit. Közvetlen bizonyíték azonban nem volt ellene, ezért – feltehetően Horthy Miklós kormányzó utasítására – megszüntették ellene az eljárást. Hir György ellen sem folyt hatósági intézkedés, mert – mint nemzetgyűlési képviselőt – mentelmi jog védte. Az utóbbi esetleges felfüggesztése ellen a közismert legitimista képviselők közül Andrássy Gyula és Rakovszky István már előre tiltakoztak. Sigray Antal grófot is védte képviselői mentelmi joga. Másrészt közismert volt, hogy az egyik vezető legitimistaként a kormány, valamint Horthy egyik legnagyobb politikai ellenfele. Sigray gróf ekkor még mindig vád alatt állt az 1921. októberi második királypuccsban betöltött szerepéért, de a második felkeléssel kapcsolatban nem tudtak semmit rábizonyítani. Héjjas Ivánt is vizsgálati fogságba vetették, aki mellett másnap, július 22-én az Ébredő Magyarok Egyesülete budapesti Sörház utcai székházában izzó hangulatú gyűlést tartottak, ahol a résztvevők elítélték a kormányt, mert fellépett az irredenta mozgalom ellen. Az ÉME vezetősége, nagyrabecsülését kifejező táviratban köszöntötte Héjjast a börtönben, majd a gyűlés után a résztvevők egy része a Kálvin téren kormányellenes tüntetést tartott, akik közül kb. 40 személyt a rendőrség letartóztatott.
A vezető résztvevőket, illetve egyes tagokat – köztük Ádám T. Istvánt – is őrizetbe vették, majd lázadás, illetve jogtalan toborzás vádjával pert indítottak ellenük. Bírósági tárgyalásra azonban nem került sor, mert Horthy Miklós kormányzótól mindannyian kegyelmet kaptak.Héjjas Ivánt a letartóztatása után egy hét múlva, július 27-én szabadlábra helyezték. A megelőző napokban 26 nemzetgyűlési képviselő beadványt nyújtott Bethlen István kormányfőhöz, és követelte a fogságba vetett felkelők szabadlábra helyezését, és az ellenük indított eljárások megszüntetését. Természetesen megmozdultak az Ébredő Magyarok Egyesületének a különböző csoportjai is. A miniszterelnököt népes kecskeméti küldöttség kereste fel Héjjas Iván érdekében, akit (mint írtuk) másnap, július 27-én szabadlábra helyeztek. Ezt megelőzően a fogházat felkereste Zsilinszky Endre, a Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE) egyik alapítója, aki az épületet Zsitvay Tibor nemzetgyűlési képviselő kíséretében, látványos külsőségek között hagyta el. A felkelővezér ekkor (többek között) a következőket nyilatkozta a sajtónak: "Jól érzem magamat, és még keményebben fogok harcolni".
Csak Apáthy maradt fogságban, aki bevallotta legitimista terveit. Zadravecz István tábori püspök így emlékezett rá naplójában: "(...) eggyel szegényebbek lettünk. Apáthy László századossal. A nyugati felkelésben és minden forró irredentában lelkesen vett részt... Őt is letartóztatta a kormány. A magyar börtönben megtört a magyar irredenta lelki egyensúlya. Cseh börtönt, oláh poklot tűrt volna, akár ítéletnapig, imádott hazájáért..., de a magyar kormány magyar börtönét nem bírta ki. Felvágta ereit, s magyar börtöne mélyén, 1922. szeptember 19-én elvérzett, meghalt". Pontosítunk: Apáthy a cellájában öngyilkosságot kísérelt meg, majd a budapesti katonai helyőrségi kórházban kivérzés következtében elhunyt. Az Ébredő Magyarok Egyesülete székházában ravatalozták fel, a felkelők és kb. 1500 fős tömeg nagy részvéte mellett, a sírnál Héjjas Iván búcsúztatta.

A teljes felszámolás:

Az osztrák hatóságok olyan értesülést adtak át a magyar szerveknek, hogy Oroszvár környékén 200 fős csoport van. Közlés szerint az a tervük, hogy betörjenek Csehszlovákiába. A terület részletes ellenőrzése nem igazolta az osztrák közlést. Tehát a mintegy kéthetes akcióval, amelyet a csendőrség és a rendőrség hajtott végre, a katonai szervek irányításával, 1922. július 29-re teljes egészesben felszámolásra került a magyar kormányellenes erők szertágazó, jól tagolt fegyveres fellépést célzó előkészülete. A becsült adatok szerint összesen kb. 1000-1300 fő vett benne részt. Valamennyivel szemben nem tudtak és nem is akartak eljárást kezdeményezni a hatóságok. A személyi felelősség kérdését csak a szervezőkkel szemben vetették fel. Az egyszerű „felkelőként" résztvevőket lakóhelyükre visszatoloncolták.

A fegyveres csoportok felszámolása földrajzilag délről északra haladva történt. A felkelőkhöz tartozók száma a felszámolásokkal fokozatosan csökkent. A felszámolást irányító katonai vezetők ennek megfelelően tették meg intézkedéseiket. Július 22-én a szombathelyi 3. honvéd vegyesdandár parancsnoksága „karhatalmi készültség" jelszó alatt új riasztási rendszert dolgozott ki arra az esetre, ha felszámolás során a közbiztonsági szervek mellett katonai erőkre is szükség lenne. A riasztási rendszer a 721/87-1922. sz. alatt került kiadásra.

Éliássy rendőrfőtanácsos, a kerületi rendőr-főkapitányság vezetője július 22-én és 23-án általános razziát rendelt el a rendőrségnél Magyarország nyugati területeire. A kétnapos razzia a fegyveres csoportokat illetően semmilyen eredményt nem hozott.

A „déli" és „középső csoportok" felszámolására, a vezetők elfogására tekintettel a hatóságok úgy ítélték meg, hogy szükségtelen a korábbi egyes intézkedések fenntartása. Ezért pár nappal később valamennyit fokozatosan megszüntették. Ennek sorában július 23-án megszüntették a celldömölki, a sárvári, a zalaszentiváni és nagykanizsai vasútállomásokon felállított húsz fős csendőr különítmények működését. E különítmények Nyugat-Magyarországra a fegyveres csoportokhoz érkezők elfogására voltak hivatva. Feladatukat rendőrdetektívek vették át.

Július 26-án megszüntették Bugsch Aladár ezredes Sopronba való vezénylését, és visszatért állomáshelyére, Nagykanizsára.

Július 27-én visszavezényelték a más csendőrkerületekből megerősítésre érkezett nyolc tisztet és 400 csendőrt.

A közbiztonsági szervek akciójával párhuzamosan megkezdődött a szervezkedés teljes felderítése, és a vezető személyek felelősségének megállapítása. A rendőri nyomozást Andrejka, a budapesti rendőrfőkapitány helyettese vezette. A szervezkedés körzeteibe pedig nyomozókat küldtek ki. Feladatuk a tanúk felkutatása, kihallgatása és a bűnjelek összegyűjtése volt.
A hatóságok a bűnvádi eljárást a Büntető Törvénykönyv 161. §-ba ütköző jogtalan toborzással elkövetett lázadás miatt folytatták az akció vezetőivel szemben. Ennek alapján 2-5 évig terjedő szabadságvesztést és 80 000 korona pénzbüntetést lehetett kiszabni a vétkesekre.
Az események szervezésében részt vevő letartóztatott vezetőket fokozatosan szabadlábra helyezték. Legutoljára szabadultak a fegyveres összeütközésben részt vett Petrichevich-Horváth Béla, Lévay Ferenc, Melegh László és Erőss Béla. Szabadlábra helyezték Héjjas Ivánt, az „északi" csoport vezetőjét is. Saját beismerő vallomása alapján is felelősnek mondták ki jogtalan toborzás bűntettében, de mégis kedvező döntést hoztak ügyében. Rakovszky Iván belügyminiszter ezt azzal indokolta, hogy amikor Héjjas látta a magyar kormány intézkedéseit a felkelők leszerelésére, ő „... azonnal igyekezett a maga szervezeteit kihozni a dologból...", továbbá azt is javára értékelték, hogy „... férfiasán és egyenesen vallotta be az egész akció keletkezését és célját".

A belügyminiszter szerint Héjjas nem úgy cselekedett, mint a felkelés többi vezetője, „... akik ravaszkodtak, kereken tagadták és a háttérben folytatták a munkát". A meg nem nevezett többi vezetőn bizonyára Prónay Pált, Sigray Antalt, Hir Györgyöt, Szabó Józsefet, Budaházy Miklóst és társaikat kell érteni, akik főleg tagadásukkal kerülték el a hatósági eljárást.126 Héjjas Iván szabadulását a letartóztatásához hasonló látványos külsőségek követték, őt július 27-én helyezték szabadlábra. A fogházat Zsitvay Tibor és Zsilinszky Endre (aki azonos a későbbi antifasiszta beállítottságú Bajcsy-Zsilinszky Erd-rével), társaságában hagyta el. A sajtónak tett nyilatkozata szerint: „Jól érzem magamat és még keményebben fogok harcolni."127

Szabó József százados, Bónis Lajos (páter Arkangyal) és a csoportjukhoz tartozó más vezetők szabadulásuk után engedélyt kaptak arra, hogy az elfogásukkor elkobzott, nem hadianyagnak minősülő dolgaikat Sopron megyében felkutassák és visszavegyék. E célból 1922. augusztus eleién ismét visszamentek az említett területre. Kisebb létszámban ugyan, mint az események előtt, de még pár hétig ott tartózkodtak.
A következetesen nemzeti érdekeket képviselő Bethlen-kormányzat a kíméletlen trianoni diktátum rendelkezései miatt teljes joggal, nem tartotta igazán bűnnek az őrvidéki volt magyar területek visszaszerzésére másodszor indított mozgalmat, sőt a felkelési kísérletet sem. Az ország számára sokkal veszélyesebbnek érezte a legitimisták törekvéseit, amelyek mindig azonnal kiváltották a kisantant államok (Csehszlovákia, Románia, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) kardcsörtetését. Ausztria elsősorban azért aggódott, mert nem volt biztos abban, hogy az antanthatalmaktól az elvesztett Dél-Tirolért kárpótlásul megkapott nyugat-magyarországi területekből a soproni népszavazás után megmaradt résznek teljesen a birtokában maradhat, hiszen folyamatban volt az új államhatár megállapítása.
A magyar kormány arra hivatkozott – s ez megfelelt a tényeknek –, hogy a "Déli-csoport" felkelői a mozgalmat akkor már napok óta felszámoló magyar csendőrség elől menekülve kényszerültek átlépni a magyar–osztrák határt Karácsfánál. Bár az osztrák kormány az események alatt két alkalommal is megköszönte hazánknak a szabadcsapatok csendőregységekkel való gyors felszámolását, úgymond "Burgenland biztonságáért", mégis jegyzékben panaszolta be Magyarországot a szövetséges antanthatalmaknál (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán). Ausztria arra kérte a négy állam kormányát: sürgősen hassanak a magyar legfelsőbb vezetésre, hogy akadályozzon meg minden hasonló mozgalmat. A győzteseknél való panaszkodás sajátos osztrák magatartást mutatott, ugyanis mind a bécsi kormány, mind a helyi hatóságok jól tudták – az utóbbiaknak a felkelők meg is üzenték –, hogy betörni készülnek osztrák területre. Sőt a grázi dandárparancsnokság (mint írtuk) már július 15-én reggel értesült a várható támadásukról Karácsfa térségében, ezért vonaton katonaságot vezényelt oda. Miért hagyták, hogy három nap múlva, 18-án éjfél előtt, az összesen csak kb. 30 (!) felkelő egészen a község központjáig előretörjön? A sokszoros osztrák túlerővel miért nem zárták le az államhatárt, és miért nem ott tartóztatták fel őket? A magyarázat egyszerű: Ausztria a határmegállapító bizottság és antanthatalmak előtti vádaskodással, és az úgymond "magyar irredenta" és "bandita" magatartás hangoztatásával, erkölcsi és politikai tőkét igyekezett magának kovácsolni Magyarország ellen.
A budapesti kormány ezt követően joggal vonta kétségbe az osztrák államvezetés őszinteségét, és vélte úgy, hogy Bécs valójában csak hangulatkeltésből hajtogatja a Magyarországgal való barátságos viszony megteremtésének fontosságát. A magyar kormány ugyanis a saját elhatározásából, és minden külső nyomás nélkül kezdte meg a felkelőcsoportok és velük összefonódott legitimista mozgalom felszámolását, mert bel- és külpolitikai érdekei, az ország nyugalma ezt követelték meg. Az antanthatalmakhoz küldött (s imént idézett), Magyarországra árulkodó tartalmú osztrák jegyzék több volt, mint barátságtalan lépés. Ez tény, hiszen egy évvel korábban, az 1921. június 7-én a román és a délszláv (szerb–horvát–szlovén) királyság között megkötött egyezménnyel beteljesedett a hármas, kimondottan Magyarország-ellenes kisantant szövetség. Ennek fő kezdeményezője Csehszlovákia volt, és ennek fővárosába utazott az 1922. májusától hivatalban lévő Ignaz Seipel osztrák kancellár. Ez világosan kifejezte, hogy a bécsi kormány erősebben kötődik a prágai kabinethez, mint a budapestihez. Sőt, ha kell – mint szövetségesek –, együtt lépnek fel Magyarország ellen. Ezt már a soproni népszavazás napjaiban kötött osztrák–csehszlovák megállapodás, az ún. lany-i egyezmény is érzékeltette, amikor Ausztria 500 millió cseh korona hitelt is kapott Csehszlovákiától. Nem volt véletlen, hogy a karácsfai betörést követően, a prágai hadvezetés Pozsony alatt megerősítette a csehszlovák–magyar határt, és a Duna mellett, Pozsonyligetfalunál éjszakánként nagy erőket vonultatott védelmi állásokba.
Itt fontos közölni az előbbiekkel kapcsolatos előzményeket: Pozsonyligetfalu területe egy évezreden keresztül Magyarország (Pozsony vármegye) szerves része, és a trianoni békediktátum tervezete eredetileg hazánk birtokában hagyta. E körzetet például 1919. első hónapjaiban a soproni 18. gyalogezred vegyes tűzerejű fegyverzettel megerősített zászlóalja őrizte. Ez év tavaszán Freissberger Gyula, a Siófokon székelő II. hadtest-parancsnokság főhadnagya, mint összekötő tiszt Bécsbe, az ottani magyar ellenforradalmi központhoz igyekezve, Hegyeshalom irányból négy alkalommal is oda-vissza átment a hídfő területén. Eközben Pozsonyligetfaluban, a Pozsonyi Hajósegylet csónakházában is megszállt. Innen egy vörösőr-század parancsnoka segítette át az osztrák oldalra.Magyarország kárára a párizsi békekonferencián Csehszlovákia mindenáron hídfőt akart szerezni a Duna jobb partján, vagyis a Dunántúl északi sarkában, sőt egy ún. korridort is az elszakított őrvidéki/nyugat-magyarországi területen keresztül a délszláv királyságig. Ez utóbbit a prágai kormánynak – főként Olaszország ellenkezése miatt –, a párizsi békekonferencián nem sikerült keresztülvinnie. Ezért Eduard Beneš külügyminiszter az alsó-ausztriai Duna melletti Petronell helységtől a magyar oldali Királyhidával szembeni osztrák Bruck an der Leitha községig, onnan az Ausztriának ítélt őrvidéki Nezsider–Gálos, majd a Magyarországnak hagyott Mosonszolnok–Kisbodak települések között húzódó államhatárt követelt, amellyel a Fertő-tó északi sarka feletti terület is Csehszlovákiához került volna. A békekonferencia azonban ezt sem hagyta jóvá, aztán 1919. augusztus elején mégis hozzájárult ahhoz, hogy Pozsonyligetfalut és közvetlen környékét a csehszlovák állam birtokba vegye. Mindehhez azonban pótegyezményt kellett volna kötni, ezért augusztus 13-án a csehszlovák légionárius katonaság Pierre Brau francia ezredes vezetésével rajtaütésszerűen elfoglalta Pozsonyligetfalut és a pozsonyi hídfőt. Csehszlovákia ezzel kész tények elé állította a párizsi békekonferenciát, amely a hídfőt végül neki ítélte.
Visszatérve az osztrák kancellár prágai látogatására: Seipel tárgyalásait követően újabb és újabb magyarellenes osztrák lépések következtek, amelyek szöges ellentétben álltak a Bécs által hangoztatott magyar–osztrák megbékéléssel. Augusztusban Ausztria jegyzékben kért kártérítést a magyar kormánytól a felkelők által Karácsfán okozott károkért. Ezt Budapest visszautasította, mondván, a magyar kormány mindent megtett a felkelőcsoportok felszámolásáért, a támadást a tudtán kívül hajtották végre a felkelők. Ausztria kicsinyeskedett, miközben Magyarország nagyvonalú intézkedéseket tett. A nemzetgyűlés július 7-én egy olyan kereskedelmi egyezményt hagyott jóvá, amelynek értelmében a még mindig súlyos ellátási gondokkal küszködő Ausztriába szállítandó élelmiszermennyiség egy részére nem rótt ki kiviteli illetéket.
A második nyugat-magyarországi felkelési kísérlet – hiszen egyetlen harci cselekménye a már említett, karácsfai összecsapás volt az osztrák katonasággal – sem volt hiábavaló 1922. derekán, sőt bizonyos mértékben kedvező fejleményeket hozott hazánk számára. Pedig ekkor már közel négy év telt el 1918. november-decemberétől, amikor Károlyi Mihály miniszterelnök, majd köztársasági elnök, Linder Béla (1876–1962) hadügyminiszter, aztán Böhm Vilmos (1880–1949) leszerelési ügyekkel megbízott hadügyi államtitkár az ellenséges csehszlovák, román és délszláv katonai betörés ellen nem szervezte meg a nemzeti önvédelmi harcot, amivel elkövették a haza- és nemzetárulás bűntettét. Idegen érdekeket szolgálva, tudatosan leszerelték és szétzüllesztették a harcterekről 1918. december végéig többségében zárt alakzatokban, fegyverekkel, tisztek vezetésével hazatérő 1,5 millió fős magyarországi hadsereget, amelyből 816 ezer katona magyar, kb. 38 ezer rutén/ruszin nemzetiségű volt. Az utóbbiaknak Doberdót megjárt nagyapám szerint a nagy háborúban is "a kezébe magyar fegyvert lehetett adni". Tehát összesen 854–856 ezer magyar, valamint rutén nemzetiségű katona zömét lehetett volna hadban tartani a történelmi Magyarország védelmére. Tehát közel négy esztendővel az említett 1918 ősze után, csaknem három évvel az 1919. szeptember 10-i saint-germain-i békeszerződés múltán, és két esztendővel az 1920. június 4-én Magyarországra kényszerített trianoni békediktátumot követően; az újabb fegyveres ellenállással még 1922 derekán is volt esély egyes elszakításra ítélt magyar települések visszaszerzésére.
Az utóbbival, a második nyugat-magyarországi felkelés hosszú hónapokig tartott szervezésével/szervezkedéssel jelentős kísérlet történt az elszakított nyugat-magyarországi, ekkor már burgenlandi területek Magyarországhoz való visszacsatolására. Jól tudjuk, hogy ezt az ezredéves magyar területet a győztes államok Dél-Tirol elvesztéséért, kárpótlásul ítélték Ausztriának. A magyar kormány nem tudta elérni az osztráknál, hogy a népek önrendelkezésének az antanthatalmak által fennen – s mint kiderült, a Kárpát-medencei magyarság számára álságosan, hazug módon – hirdetett joga elvének alapján, Nyugat-Magyarország lakossága népszavazással dönthessen hovatartozásáról. A bécsi kormányzat egyébként kezdetben elfogadta ennek jogosságát a terület sorsának rendezésében. Bár 1920. októberében a Karintiában tartott referendum sikert hozott Ausztria számára, Nyugat-Magyarországon nem merte vállalni a megmérettetést.
Az 1921. augusztus 28-án kitört nyugat-magyarországi fegyveres ellenállás, majd október 4-én a Lajtabánság kikiáltása azonban arra kényszerítette Ausztriát, hogy elfogadja a soproni népszavazást. Az 1922. júliusi, ún. második nyugat-magyarországi általános fegyveres felkelési kísérlet a bécsi kormányzatot újabb meghátrálásra késztette. Ez különösen jól érzékelhetővé vált az új államhatár pontos megállapításakor, illetve kitűzésekor, amikor az elcsatolt nyugat-magyarországi falvak lakosságának véleménye, cselekedetei sajátos "népszavazási akarat"-ként nyilvánultak meg Magyarország mellett, amelyre addig nem volt lehetősége. Tagadhatatlan tény, hogy tíz Pinka-völgyi falu végleges hazatéréséhez a második felkelési kísérlet hosszas előkészületei és a Karácsfa községnél történt egyetlen fegyveres összecsapás következményei is hozzájárultak.
Fontos emlékeztetni arra, hogy az események elsődleges kiváltói az 1922. első félévi magyar belpolitikai viszonyokban, nevezetesen a Bethlen-kormány és az ellenzéki szélsőjobboldali, legitimista erők közötti ádáz küzdelemben rejlettek. Ez utóbbi legfontosabb színtere ismét a többségében ellenzéki Nyugat-Magyarország, a békediktátumban megmaradt Moson, Sopron, Vas és Zala vármegye volt. Kezdete az 1922. elején vívott választási harc, majd a már tárgyalt második felkelés. Fontos rámutatni, hogy amíg a magyar kormány a területi revíziót kezdetben diplomáciai eszközökkel, addig a szélsőjobboldal fegyveres eszközökkel igyekezett elérni. Az 1921. december 14–26-án tartott soproni népszavazás kikényszerítése bebizonyította, hogy az utóbbinak volt nagyobb esélye. A Nemzetek Szövetségét (közismert nevén: Népszövetség) ugyanis 1919-ben a győztes antanthatalmak úgymond a "béke megóvására" alapították, valójában azonban az újonnan meghúzott igazságtalan határoknak – melyek a szervezeten kívüli államok számára sérthetetlenek voltak – a megtartása felett őrködött.
A vesztes államokat csak évek múlva vették fel a Népszövetségbe, miközben Magyarországot már 1922. szeptember 18-án, ellenszavazat nélkül. Ennek oka, hogy a magyar kormány – Ausztria említett gáncsoskodásai ellenére –, kiváló politikával az ország javára fordította a második nyugat-magyarországi felkelési kísérletet. Kijelentette, hogy a polgári alkotmányosság alapján, kíméletlenül felszámolta a szabadcsapatokat, és ezután sem tűr el olyan fegyveres alakulatokat, amelyek nem engedelmeskednek az államhatalomnak. Másrészt tagadta a mozgalom legitimista vonásait, amellyel megelőzte a kisantantot, hogy az ismét felvethesse egy magyarországi Habsburg-restauráció veszélyét. Ezt követően ez utóbbi kérdés a népszövetségi tagfelvételt megelőző albizottsági vitákban, de még a közgyűlésen sem merült fel. Sőt, a csehországi fürdőhelyen, Marienbadon (ma: Mariánské Láznĕ), a kis­antant államok 1922. augusztus 26-ai tanácskozásán, a csehszlovák, a román és a délszláv küldöttek úgy döntöttek, hogy országaik nem szavaznak Magyarország felvétele ellen. Ezért, persze, minél több biztosítékot igyekeztek kicsikarni a magyar kormánytól arra vonatkozóan, hogy megtartja a trianoni békediktátumot.