Google Website Translator Gadget

2012. január 27., péntek

A kis háború

A magyar történelmi tanulmányok folyamán azok a hangzatos idézetek fordulnak elő mint:"merjünk kicsik lenni" hiszen az elmúlt pár száz évben az összes csatánkat és háborúnkat elveszítettük. A következő bejegyzésemmel is ezt a tévhitet szeretném eloszlatni,hiszen az elmúlt időszakokban is voltak győztes csatáink-sőt háborúink is-amiket megnyertünk,mindenféle külső segítség nélkül!

A magyar–szlovák kis háború 1939. március 23-ától április 4-éig tartott, az első bécsi döntést követően a Felvidék keleti részén, a Jozef Tiso vezette első Szlovák Köztársaság és a Horthy Miklós vezette Magyar Királyság között a Magyarországhoz visszakerült Kárpátalja és a Szlovákia között húzódó határ nyugatabbra tolásáért.



Előzmények:

A történelmi Magyarországnak ezt az észak-keleti szegletét a Tisza és az Ung folyók völgye fogja közre, a Kárpátok gerincén futó valamikori államhatárral. Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés a frissen alakult csehszlovák államhoz csatolta, annak keretein belül önálló közigazgatási egységet alkotott. Az 1938. november 2-án meghozott első bécsi döntés értelmében Magyarország visszakapta a Felvidék magyarlakta területeinek nagy részét. Kárpátalja nyugati része, amelyet túlnyomó részt magyarok laktak (Munkács, Ungvár és Beregszász környéke) ekkor visszatért az anyaországhoz. A fennmaradó területeken a ruszin Volosin kormányzó vette át a vezetést, és mindent megtett egy önálló Kárpátalja megteremtéséért. A magyar kormány tárgyalásokba bocsátkozott vele, de ezek elhúzódtak, mert Volosin Hitler jóváhagyását igyekezett megszerezni önállósulási törekvéseihez.
Az egyre gyakoribb határvillongásokra való hivatkozással a magyar vezetés elérkezettnek látta az időt, hogy az „ezeréves határok” elérésével újra megteremtsék a magyar-lengyel közös határt. Ezért a csehszlovák állam teljes szétesését követően az előzetesen készenlétbe helyezett magyar csapatok megindultak Kárpátalja birtokba vételére.
1938. szeptember végén Magyarország támogatást nyújtott Hitlernek, mozgósítva 200 000 - 350 000 fos gyengén kiképzett és felszerelt embert a Szlovákia és Kárpátalja között húzódó határai mentén, Csehszlovákia német megszállásához. A müncheni egyezmény követően, a határra felvonult magyar higgadt magatartást tanúsítottak. A tüzérségi lőszerüket csak 36 órás készenlétben tartották, valamint azt a dezinformációt (blöff) terjesztették, hogy a németeket kötelezve lennének hadseregükkel támogatni, ha a sokkal nagyobb, jobban felszerelt és jobban kiképzett csehszlovák hadsereg a harcot választaná. A csehszlovák hadsereg 2000 kisebb méretű beton ágyúállást épített a határ mentén, ahol nem volt fontosabb folyami akadály.
Eközben Kozma Miklós magyar belügyminiszter felfegyvereztette a rongyos gárdát, amelynek egységei elkezdtek beszivárogni Dél-Felvidékre, és Kárpátaljára.
Ez a háborús helyzet a II. világháború nyitányaként egész Európát is lángba boríthatta volna. Német és olasz szemszögből nézve ez idő előtti lett volna, ezért ok nyomást gyakoroltak a magyar és a csehszlovák kormányra, hogy vitájukban tárgyalóasztal mellett rendezzék. Ennek folyományaként egy nemzetközi döntőbíróság ült össze Bécsben.

Az ítélet értelmében 1938. november 2-án Csehszlovákia kénytelen volt átengedni területéből 11 927 km2-t, zömében Csehszlovákia (pontosabban az akkor már autonóm Szlovákia) déli részét Komárommal, Érsekújvárral, Galántával, Losonccal, Rimaszombattal, Rozsnyóval, és Kassával együtt, benne Kárpátalja déli részével, Ungvárral, Munkáccsal, valamint Beregszásszal.
Az 1941-es magyar népszámlálás szerint az átkerült 1 millió 62 ezer lakosnak 84%-a volt magyar és kb. 10%-a szlovák. (Az 1930-as – vitatott hitelességű – csehszlovák népszámlás szerint a magyarok aránya itt 57% volt.) 85 391 szlovák került át a magyar oldalra és kb. 67 000 magyar maradt a szlovák oldalon. (Emellett, a Szlovákiánál maradt 89 000 főnyi zsidók többsége is magyar anyanyelvűnek vallotta magát.)
Az első bécsi döntés ítéletével teljesen nem volt megelégedve senki. A döntést 22 határincidens követte 1938. november 2. - 1939. január 12. között, melynek folyamán 5 csehszlovák vesztette életét, 6 pedig megsebesült.
Szlovákia miniszterelnöke, Jozef Tiso Berlinben, 1939. március 13-án találkozott Adolf Hitlerel, Joachim von Ribbentropal, Walther von Brauchitschal és Wilhelm Keitelel. Hitler teljesen világosan értésére adta a szlovák vezetésnek, hogy ha nem nyilvánítják ki azonnal a Szlovákia függetlenségét a Harmadik birodalommal szövetségben, ő szabad kezet ad a magyaroknak az ország bekebelezéséhez. 1939. március 14-én Szlovákia kikiáltotta a függetlenségét, amelyre válaszul Hitler deklarálta, hogy a nyugtalanság Csehszlovákiában veszélyt jelent a németek biztonságára nézve, ezért csapatokat küldött Cseh-Morvaországba, melyek ellenállás nélkül megszállták az országot.
A szlovákokat meglepte, hogy a magyarok már 1939. március 15-én elismerték új országukat, ez azonban nem jelentette azt, hogy a magyarok elégedettek voltak a Magyarország és Szlovákia között húzódó határral. Ennek eredményeként a magyar hadsereg március 15-18 között visszafoglalta Kárpátalja fennmaradó részét.
A szlovákoknak az alapjában véve hatástalan 20. gyalogsági regiment és határőrző egységével kellett visszavernie egy magyarországi betörési kísérletet, elfoglalva az Ungvárral szemben fekvő 212,9 m magas hegyet.

A Kárpátaljával szomszédos szlovák területen lévő Felsőnémeti és Alsónémeti községeket magyar részről lövések és bombatámadások érték, amelyek szlovák részről 13 halálos áldozatot követeltek. Ezt követően a szlovák fél panaszt tett a németeknél, hivatkozva a Hitler Szlovákiának tett homályos védelmi ajánlatára. 1939. március 14-én a Magyar Külügyminisztérium közölte Németországgal, hogy a magyarok azért akarták átlépni a határt, mert ez csak egy csehszlovák belföldi adminisztratív felosztás. Mivel ez nem egy nemzetközileg elismert határ, ezért szükséges lenne azt pontosan meghatározni, most hogy Kárpátalja visszakerült Magyarországhoz. A magyarok mellékeltek egy térképet, javasolva hogy az új határvonal húzódjon néhány 10 km-re Ungvártól Szobránc felett, aztán fusson északon majdnem a lengyel határig.
A magyar igény részben arra számított, hogy a ruténok nem voltak szlovákok, és létezett egy jól körülhatárolható rutének lakta terület Északkelet-Szlovákiában. Azonban annak a feltételezésnek, hogy a rutének talán előnyben részesítik a magyarokat a szlovákokkal szemben, nem volt bizonyítható alapja és ellentmondott neki hogy létrejött egy rövid életű független Kárpát-Ukrajna. Igaz, a magyaroknak sokkal gyakorlatiasabb indítékaik is voltak: Ungvár a határhoz való közelsége miatt, és a kulcsfontosságú Lengyelország felé vezető vasútvonalak szintén a határhoz való közelségük miatt nehezen védhetőek.
Ezért a magyarok eltökélten ki akarták terjeszteni a hátországot, biztonságos távolságra nyugati irányban az Ung folyó völgyének a vízgyűjtő területétől. Berlin hozzájárulását adta ahhoz, hogy magyarok a szlovákokkal állapodjanak meg a határ módosításban.
1939. március 18-án a szlovák vezetők Bécsben vonakodva aláírták a szlovák - magyar határ kijelölő bizottság megállapodását. A csaták abbamaradtak, mind a két oldal megbarátkozott a helyzettel, és 1939. március 22-én a határ kijelölő bizottság befejezte a munkáját.

A hadműveletet megelőzően már folytak harcok az először visszakerült kárpátaljai területeken. Szlovák részről 1938 december 28-án Nagyszaláncnál, 1939, január 6-án Munkácsnál, január 8-án Nagygejőcnél történtek kisebb fegyveres támadások. Ezeket a magyar haderő helyszínen tartózkodó egységei visszavetették. 1939. március 13-án a magyar fél részéről történt rajtaütés, melynek során a 3. huszárezred a Munkácsot Beregszásszal összekötő folyosó kibővítését oldotta meg sikerrel.

A háború:

1939. március 23-án hajnalban, Magyarország váratlanul lerohanta Szlovákiát Kárpátalja felől nyugati irányban előrehaladva, olyan messze, amennyire csak lehetséges. Az Ung völgyében, Ungvár és az Uzsoki-hágó között húzódó vasútvonal biztosítása érdekében , melynek célja a frissen visszafoglalt Kárpátalja (amúgy sem hivatalos) határának nyugatabbra tolása volt. A harcok néhány napig tartottak és főként a levegőben zajlottak. Szlovákia elsősorban az iglói repülőtér légi egységeivel védekezett, a magyar légierő ellencsapásként azonban rövidesen lebombázta az iglói bázison lévő gépek zömét. A „kis háborúnak” Németország közbelépése vetett véget (ugyanis nem volt érdekük, hogy esetleg idő előtt kirobbanjon a világháború), a feleket kétoldalú tárgyalásokra utasították. A „kis háború” Magyarország mérsékelt (az eredeti terveknél kisebb) győzelmét hozta: megtarthatta a Szlovákiától elfoglalt, kb. 20 km széles és 60 km hosszú területsávot, amit Kárpátaljához csatolt.
A csekély cseh támogatással megerősített szlovák hadsereget váratlanul érte a háború. Északon Takcsányal szemben Matjka őrnagy egybegyűjtött két gyalogsági zászlóaljat és két tüzérségi egységet, délen pedig Štefan Haššik (tartalékos tiszt és helyi Hlinka Szlovák Néppárti titkára) összegyűjtött egy hozzávetőlegesen négy gyalogsági zászlóaljnak megfelelő tüzérekkel kiegészített csapatot. Nyugatabbra Kassa és Eperjes között, a magyarok egy gyalogsági dandárával, Šivica őrnagy csapata állt szemben. A szlovák hátország védelmében egy lovassági csapatot és néhány tankot mozgósítottak Turócszentmártonnál és tüzérségi különítmények álltak készültségben Trencsénben, Besztercebányán és Pozsonyban. Azonban a német beavatkozás szétzüllesztette vagy megbénította a lendületüket, különösen érintve az V. hadtestet.


A zászlóaljjal egy harccsoportot alkotó 1. huszár ezred 15 óra alatt 100 km-et megtéve szintén elérte kitűzött állásait. Ezt, és a dandár többi alakulatának teljesítményét a Kárpát-csoport parancsnoksága külön parancsban ismerte el. Március 23-án hajnalban a lovasdandár többi alakulata is beérkezett, és menetből birtokba vette a felső vezetés által kijelölt területet. A zászlóalj többi része is befutott. Hajnalban. felderítő járőröket bocsátottak ki, amelyek kerékpáros rajokból, illetve rajonként egy Ansaldo kisharckocsiból álltak. Elfoglalták Alsóhalas községet, az Ung folyón átkelve egy szakasz Mosonyi György törzsőrmester parancsnoksága alatt birtokába vette Lakárdot és Bezot. A zászlóaljparancsnok személyesen is példát mutatva bátorságból törzse élén személyesen nyomult be Zahar községbe. Az Ung folyón Lakárdnál hadihidat vertek a gyors átkelés biztosítására. A birtokba vett falvakban a helyben állomásozó csendőrséget azonnal lefegyverezték. A 15. kerékpáros zászlóalj a Halas patak vonalában vett fel védelmi állást. Az állás egyik végpontja Alsóhalas község, a másik Prépostsági-tanya volt. A német és a szlovák vezetés tiltakozásának hatására másnap a Kárpát-csoport parancsnoksága leállította az előrenyomulást. A magyar arcvonal északi szárnyán, a 2.gépkocsizó dandár körletében a szlovák erők megkíséreltek az előrenyomulást, a zászlóalj arcvonalszakaszán inkább csak járőrharcok folytak. Szlovák részről elsősorban a légierő Avia és Letov típusú gépei aktivizálódtak. A légiharcok során március 24-én egy vadászrepülőgép a zászlóalj által elfoglalt Alsóhalas község mellett zuhant le. A zászlóalj első hősi halottja is ebben az összecsapásban vesztette életét: Zilah István karpaszományos tizedes, rajparancsnok tábori őrsét hajnal 3-kor túlnyomó erejű ellenséges támadás Felsőrocse irányából. Az ellenség részeivel megkísérelte a tábori őrsöt bekeríteni, ám a helyszínre érkező Jakab Márton t. hdgy. katonáival megakadályozta ezt. A küzdelem során Zilah tizedes kitűnt személyes példaadásával, és halálos sérülést szenvedett. Halála után ezüst vitézségi érmet kapott. Az alakulat másik hősi halottja Kovács I. Sándor kerékpáros lövész volt, aki március 24-én tábori őrs szolgálat ellátása közben elszenvedett súlyos sebesülésébe öt nappal később belehalt.

A szlovák és a magyar kormány között kötött megállapodás eredményeképpen a magyar csapatok az Ung folyóig, illetve a Kárpátok gerincéig szállhatták meg Kárpátalját, ezzel természetes határt teremtve Lengyelországgal. Ezen a határszakaszon egy fél évvel később lengyel menekültek ezrei menekülhettek meg a két irányból támadó hadigépezetek szorításából.

A szlovákokat lekötötte a védekezés, miután a magyarok elfoglalták a Homonnába és Nagymihályba vezető vasútvonalat, ezáltal késleltetve az utánpótlásukat. A magyar csapatok gyors kelet-felvidéki előrenyomulása meglepte mind a szlovákokat, mind a németeket. A szörnyű zűrzavarban sietve mozgósított szlovák erők, a képzett katonatisztek hiányának ellenére Nagymihálynál gyülekezve ellentámadást kíséreltek meg a következő nap. A helyzetet jobban átlátó hivatásos katonatiszt Kubícek őrnagy átvette a parancsnokságot Haššiktól. Az utánpótlás (széleskörűen elérhető polgári szállításon alapuló tartalékai miatt, 30 eperjesi páncélozott harckocsi segítségével) hamarosan helyreállt és március 24-én reggel elérte Nagymihályt.
A cseh legénység ellátta a rögtönzött szlovákiai rádiós csapatot egyéb műszaki felszereléssel, és azonnal felderítőket küldtek a Nagymihálytól majdnem 15 km-re délre lévő Butkára, de ott nem találták magyarok nyomát.
A szlovákok ezek után keleti irányú ellentámadást határoztak el, ott ahol a magyarok előrenyomulása a legelőrehaladottabb volt (előőrseik néhány kilométerre Závadka irányában voltak). Szlovák páncélozott harckocsik elfoglalták a magyar katonai katlant szemből, mialatt a szlovák gyalogság körben megdolgozta a magyar oldalszárnyakat. A szlovákok nemsokára visszavonulásra kényszerítették a jelentős számbeli hátrányban lévő magyarokat Závadkából egyenesen az Okna patak vonalán pont Felsőhalasal szemben.

A szlovák harckocsik folytatták az előrenyomulást, mialatt a szlovák gyalogság szétterjedt és kezdett felvonulni a magyarok két oldalán Ubrezs és Felsőrocse között. Este 11 órakor általános támadás indult a magyarok fővonalán Felsőhalasnál. A magyarok válasza heves és hatásos volt. A szlovákok előrenyomultak a nyílt terepen keresztül 1 km-re az Okna patak irányába, mire a magyar tankok tüzet nyitottak rájuk.
Egyik szlovák harckocsi motorját találat érte, így vissza kellett vonulnia, másikét pedig egy 37 mm-es magyar páncéltörő löveg ütötte ki az út közepén. A tapasztalatlan szlovák gyalogság ismeretlen új katonatiszteivel először vett részt bevetésen, vissza kellett vonulnia, majd a visszavonulás hamarosan pánikká alakult át. Néhányan csak Nagymihály előtt tudtak megállni. A harckocsik géppuskáikkal fedezték a gyalogság visszavonulását rendben, megelőzve lehetőleg a magyarok üldözését.
Március 24-én későn több mint 4 OA vz., 30 harckocsi, 3 LT vz. könnyű páncélos tank és egy 37 mm-es páncéltörő löveg érkezett meg Nagymihályba Turócszentmártonból, a teljes zűrzavarban. Március 25-én reggel a szlovákok keleti irányban szembeszálltak, néha a rendületlenül visszavonuló szlovák gyalogság tüzelése mellett, ezen felül közeledett a magyarok harcvonala a régi Ubrezs és Felsőrocse vonalhoz, amelyet a magyarok nem birtokoltak. Azonban a páncéltörő szakasz helytelenül túlhajtotta a lerobbant harckocsijait és belefutott a magyarok harcvonalába, ahol elfogták őket.
A március 23. és 28. között a szlovák haderővel történt összecsapásoknak 8 magyar katonai,illetve 15 civil halottja és 30 sebesültje volt,hadifoglyokat nem tudtak ejteni a szlovák csapatok. A hadműveletek alatt 360 szlovák és 211 cseh-morva nemzetiségű katonát ejtettek foglyul,22 katonai illetve 36 civil személy vesztette életét. A szlovák légierő körülbelül 23 harci gépet vesztett a bevethető állapotban lévő 80-ból.

A magyar alakulatok:

1939.március 14-én a kassai VIII. hadtestparancsnokság irányítása alatt az 1. és 2. lovasdandárból-1938. május 1-től a két meglévő lovasdandár átszervezésével és gépesítésével felállították a nyíregyházi 1. és a kecskeméti 2. lovasdandárt. Állományukba 2 - 2 huszárezred, 2 - 2 kerékpáros zászlóalj, 1 - 1 lovas - és gépkocsizó tüzérosztály, 1 - 1 páncéloszászlóalj, valamint dandár közvetlen műszaki, híradó és légvédelmi alakulatok és vonatcsapatok tartoztak.1940. március 1- től az addig önálló seregtestként működő lovasdandárok az I. gyorshadtest alárendeltségébe kerültek.
a 2. gépkocsizó dandárból-1938. május 1-jén a hadseregfejlesztési program keretében felállították a m. kir. Honvédség első gépesített seregtestét, a 2. gépkocsizó dandárt. Állományába 3 gépkocsizó lövészzászlóalj, 2 kerékpáros zászlóalj, 1 páncélos zászlóalj és 1 gépkocsizó tüzérosztály tartozott. A dandár közvetlen utász-, híradó- és légvédelmi alakulatok, valamint a dandárvonat szintén gépesítve voltak. A dandárparancsnokság végleges állomáshelye Munkács lett. 1938. október 1-én hasonló szervezéssel megalakult a budapesti 1. gépkocsizó dandár is. A gépkocsizó dandárok 1940. március 1-én az újonnan felállított I. gyorshadtest alárendeltségébe léptek.
a 24. gyalogezredből,
valamint a VIII. hadtest területén állomásozó kerékpáros és határvadász zászlóaljakból alakított hadműveleti csoport. Feladata az önálló csehszlovák állam szétesése következtében visszacsatolhatóvá vált észak-keleti országrész /Kárpátalja/ katonai megszállása, a közös magyar - lengyel határ visszaállítása és az esetleges szlovák vagy ukrán ellenállás megtörése. A Kárpát-csoport gyorsan mozgó alakulatai 1939.március 15-én lépték át a határt Ungvárnál, a Tisza völgyében és Munkácsnál. A hadművelethez már a Kárpátalján csatlakozott az 1939.márc.13-án mozgósított és a Dunántúlról átirányított 8., 9. és 11. gyalogdandár.(Szombathely,Nagykanizsa,Pécs)Összesen:30 000 fő
5 gyalogsági zászlóalj
2 lovassági zászlóalj
1 motorizált zászlóalj
3 harckocsi
70 tank
5 könnyű páncélozott tank
A Kárpát-csoport élei 1939.márc.16-án elérték a Vereckei-, 17-én az Uzsoki-hágót. A hadműveleteket 1939.márc.24-én állították le.
Parancsnoka:
Szombathelyi Ferenc altábornagy.

Szombathelyi Ferenc altábornagy(1887. május 17. Győr-1946. november 4. Pétervárad)




Háború a levegőben:

A leghevesebb tűzharcok a levegőben voltak, miután a magyar előrenyomulás megállt. A csehek és a szlovákok közötti kapcsolat jobb volt a légierőben, mint a fegyveres alakulatokban, mert ott nem voltak szabotázsok. Amikor a magyar légierő március 25-én váratlanul megtámadta a szlovák légvédelem iglói bázisát, 13 személy az életét vesztette, amely heves magyarellenes megmozdulásokat váltott ki a helyi lakosok körében. Ez idő tájt azonban egy fegyverszünet köttetett március 24-én, bár a harcok folytatódtak március 31-éig.

Az iglói csata:
Március 23-24-én a szlovákok a magyar gyalogos és gépkocsioszlopokat alacsony repüléssel géppuskázták. 24-én a szlovák repülők bombázták Ungvárt, Szobráncot és Nagybereznát. Szobránc fölött légiharc bontakozott ki. Ellencsapásként a magyar légierő alakulatai
az Iglón tartózkodó ellenséges gépeket bombázták, amelyek közül sokat
megrongáltak.
A volt csehszlovák hadseregben kb. 13 000 tiszt szolgált. Ebből csak 420 szlovák, míg a 140 tábornok közül csak egy volt szlovák származású. A szétválás után a szlovák hadsereg főparancsnoka Ferdinánd Čatloš lett. Felhívásaiban arra kérte a tiszteket, hogy akiket valamilyen kapcsolat fűz Szlovákiához, szolgál­janak tovább a szlovák hadseregben. A cseh és a ruszin katonák elvonulása után a 2000-3000 fős ezredek létszáma 70-400 főre csökkent. A magyar csapatok támadásának elhárítására három katonai csoportosulást hoztak létre, amelyekhez negyedikként az iglói repülőtéren tartózkodó légierő csatlakozott. Szlovákia terü­letén 358 db legkülönbözőbb rendeltetésű repülőgéptípus volt, ezek közül körülbelül 82 db volt bevethető állapotban, ennek fele az iglói reptéren állomásozott. Óriási hiány mutatkozott a jól képzett pilótákból is. A repülőrajok feltöltése folyamatosan történt, ahogy a szlovák pilóták visszaérkeztek a cseh területekről.
Igló repülőterének bombázásában 8 magyar JU-86-os bombázógép vett részt az eredetileg kiküldött 16 helyett, mivel egy részük eltévedt vagy téves célpontot bombáztak. Iglón 40 gép állt a hangárok előtt, ebből 10 kisebb károkat szenvedett. A bombák a reptérre és a város azzal szomszédos részeire estek. Kiderült,hogy a városban se légi figyelő, se riasztószolgálat nem működött ebben az időben . A bombázás közben az egyik szlovák pilóta a repülőgépéhez futott és sikerült felszállnia. Teljes gázzal repülve Branyiszkó térségében utolérte a magyar bombázókat, amelyekre tüzet nyitott, de találatot nem ért el. Szlovák részről szerencse a szerencsétlenségben, hogy bár a bombázás alatt a város főterén éppen egy szlovák tüzéregység kocsioszlopa tankolt a benzinkútnál, ahol a kocsik összetorlódtak, oszlopuk végighúzódott az egész városon, őket nem érte találat.
Az iglói repülőtér szlovák parancsnoka, Ján Ambruš már Ungvár és Budapest bombázását szervezte, amikor megjött a hír a harcok leállításáról. Ennek ellenére a működő hadigépezetet menet közben nehéz volt leállítani. Néhány szlovák gép már csak Rimaszombat és Miskolc bombázása után értesült a fegyvernyugvásról, de az általuk okozott károk jelentéktelenek voltak. Megjegyzem, nem elhanyagolható szempont, hogy egy Budapest elleni bombázás a két állam közti határincidens kiszélesedéséhez vezethetett volna. A szlovák repülőerők fölösleges veszteséget okoztak volna maguknak, ugyanis a magyar főváros védelmére vadászrepülőket ren­deltek. A magyar légelhárító ütegeket készültségbe helyezték egy esetleges támadás ellen. Budapest túl nagy célpont lett volna, a politikai és a közhangulat ijedtségén kívül komolyabb károkat nem tudtak volna elérni.

Következmények:

A tűzszünetet követően meginduló tárgyalások során a németek, bár védelmi szerződést kötöttek szlovákokkal, nem támogatták utóbbiak álláspontját. Ennek eredményeként az 1939. április 4-én Budapesten aláírt szerződés értelmében Magyarország területe 1697 km2-el, 78 várossal, valamint 69.930 fő lakossal gyarapodott Szobránc és Takcsány központokkal.

2012. január 16., hétfő

Inka kincsek az egykori Magyar Királyság területén


Inka kincsek az egykori Magyar Királyság területén

Sokan felrótták,hogy miért is csak a 20. századi történelemmel foglalkozom,miért nem régebbi érdekes történetekkel.Hát most elkezdem ezt a hiánypótló írásomat is,de mint minden szentnek maga fele húz a keze,így hagy kezdjem én is némi kis családfakutatási anyaggal az első középkori írásomat.



Kis előzmény Nedec várával kapcsolatban:

A honfoglalást követően az Árpád-házi királyok csak a XI. században terjesztették ki hatalmukat az Északi-Kárpátok déli lejtőire. I. László király országa határainak védelmére a Szepesség e részében 14 katonai települést alapított királyi határőrökkel. Amikor Kálmán magyar király fia, István eljegyezte Boleszláv lengyel király leányát, hozományként kapta a Poprád-vidék Lengyelországhoz tartozó területeit azzal, hogy azok István halála után Lengyelországra szállnak vissza. A XII. században II. Géza az ércekben gazdag, erdő borította, lakatlan Szepességbe nagyrészt németeket, főképp bányászokat telepített le. A tatár betörés ugyan ezeket a településeket is feldúlta, de miután a Berzeviczy család királyi adományként megkapta a Szepességnek ezt a részét, újra betelepítette a vidéket, 1325 körül pedig felépíttette Nedec várát. Nedec vára akkor is magyar kézben maradt, amikor 1412-ben Zsigmond magyar király és német-római császár a Német Lovagrend hadisarca fejében zálogba adta Jagelló Ulászló lengyel királynak a 16 szepesi várost.

Nedec 1470-ben Zápolya Imre kezére került, aki a Hunyadiak híve és szepesi főispán volt. ő a várat 1470 körül megerősített és kibővíttette. 1499-ben Nedec vára is Zápolya János, a későbbi király birtokába jutott. 1507-ben csere folytán a Palocsai Horváth családé lett.

A mohácsi csatát követő zűrzavaros időkben Nedec gazdái is többször vál­toztak. Hol Zápolya, hol Ferdinánd hívei kezébe került. Egy ideig pl. a kalan­dos életű, először Zápolya-párti, majd Ferdinánd oldalára átálló lengyel Laski Jeromosé volt, akinek fia Nedecet eladta a Pálóczy Horváthoknak, akik másod­szor lettek a vár gazdái, és a XVI. század végén nagy átalakításokat hajtottak végre a várban. Ez időből származnak a vár reneszánsz részletei. 1670-ben a Giovanelli bárói családé lett Nedec, amelyet 1683-ban Thököly kurucai meg is ostromoltak. Azután rablók foglalták el, kifosztották, majd ismét a kurucoké, s 1684-ben a császáriaké lett.

Thököly bukása után visszatértek a Giovanelliek, akik 100 évig, a család ki­halásáig maradtak a vár urai. Ezután - mint örökösök - harmadszor tértek vissza a Pálóczy Horváthok, akik a leégett nedeci várat lakókastéllyá alakították át. A nyugodalmasabb idők visszatértével Nedec nem várostromok, hanem a vidám nagyúri élet színhelye lett.

1857-ben kihalt a Pálóczy Horváth család, és a várkastély leányágon a Salamon család birtokába került. 1861-ben újra helyreállították a tűzvészben megrongálódott kastélyt, és bár Nedec 1920-ban Lengyelországhoz került, a második világháború kitöréséig a magyar Salamon Tivadar lakott a várban, amely 1945-ben lett a lengyel állam tulajdona.

De miért is ez a leírás Nedec várával kapcsolatban és mi köze Dél-Amerikához?

Itt adom veszem át Antonio Vergara Collazostól a következőket aki az 1975-ös  Los Túpac Amaru en Europa című önyvében a következőket mondja el:
E szerint az 1780-ban kirobbanó II. Túpac Amaru felkelésben a spanyolok az 1579-ben kivégzett utolsó inka, Felipe Túpac Amaru egyenesági leszármazottai ellen indított hajtóvadászatát, legközelebbi egyenesági rokonként, a felkelést vezető José Gabriel unokaöccse élte túl, aki, mint a család utolsó férfi tagja, nevét Túpac Amarura változtatta, és életét féltve felesége és öregedő apósa, Berzeviczy Sebestyén társaságában Itáliába menekült.
Hogy az 1698-ban Magyarországon született Berzeviczy Sebestény hogyan és miért vándorolt e távoli spanyol gyarmatra, azt nem tudni, így csak annyi biztos, hogy itt egy előkelő indián nőt vett feleségül, majd a tőle született lányát éppen ahhoz az inka nemeshez adta, aki később a sors különös szeszélye folytán
Túpac Amaru örököse lett.
De a történet magyar vonatkozása ezzel még nem ért véget. Berzeviczy Sebestyén ugyanis, miután a spanyolok nem mondtak le a család teljes kiirtásáról, és végeztek vejével, úgy döntött, hogy lányát és az időközben született unokáját, Antoniót mentve visszatér velük Magyarországra. De úgy látszik, a felvidéki
Nedec várában sem voltak teljes biztonságban, hisz Berzeviczy lánya, Umina is rejtélyes gyilkosság áldozata lett. Így az ekkor már majd százéves Berzeviczy, halála előtt, hogy unokáját, az utolsó inkát mentse, örökbe adta rokonának, Waclaw (László) Benesz Berzeviczynek, aki Krumlovba vitte, és ott Antonio Waclaw néven újra anyakönyveztette. Berzeviczy unokája, Antonio nem igen vett tudomást származásáról, és ahelyett, hogy visszatért volna a spanyol gyarmati uralmat lerázó hazájába, Lengyelországban alapított családot. Vergara Collazos szerint azóta is ott élnek az utolsó inkák, akikben máig csörgedezik a
Berzeviczyek magyar vére.

Jose Gabriel Túpac Amaru(1742. március 19.Cuzco-1781. május 18. Cuzco)
Az inka uralkodók leszármazottja,az első komolyabb indián felkelés vezetője,majd további mozgalmak elindítója.


Az inka quipu(kipu)-azaz csomó írás

Eddig a rövidített történet.Más forrásokból pedig a következő történet állt össze:

Atahualpa az inka birodalomban épp megnyerte az örökösödési háborút, amikor Francisco Pizzaro 1532-ben alig 200 fővel partra szállt, táborába csalta és foglyul ejtette az inkát, aki szabadon bocsátásáért annyi aranyat és ezüstöt ígért, amennyivel beborítja a szoba padlóját. Erre Pizzaro azt mondta, hogy töltse meg az egész szobát arannyal. Végül is Atahualpa lábujjhegyre állt a szoba falánál és felfelé kinyújtott kezének ujjaival megérintette a falat, s így húzott körbe egy piros vonalat a szobában. Eddig kellett megtölteni arannyal a szobát. Pizzaro később olyan engedményt tett, hogy az arany edényeket nem kell beolvasztani, hanem a bennük lévő levegő is beleszámít ebbe a térfogatba. Két hónap múlva több, mint 2 méter magasan állt a 34 négyzetméteres helyiségben a kincs, Pizzaro titkárának feljegyzése szerint 5529 kg arany és 12ezer kg ezüst. Pizzaro mégis kivégeztette az inkát, majd elfoglalta Cuzcot, a fővárost.

Az Atahualpa után következő Manko Capac 30.000 harcossal elvonult, megalapította Vilcabamba erdejében a következő fővárost, majd erőszakos halált halt, de előtte még találkozott a spanyol titkárral, aki elé egy tálnyi kukoricaszemet öntetett ki. Egy szemet felcsippentve azt mondta, hogy ennyit vittek el a spanyolok az inkák kincséből a tál kukoricához képest. Azóta foglalkoztatja az emberiséget, hogy hol lehet elrejtve az inkák tömérdek aranya, amit azóta sem látott senki.

Manko Inkát három fia követte a „trónon”, utoljára a legkisebb fiú, Túpac Amaru lett az inka, aki 1572-ben lett a spanyolok áldozata, őt előbb megkeresztelték, majd kivégezték, s halálával az inka birodalom gyakorlatilag megszűnt.

A 18. században Berzeviczy Sebestyén (lengyel változatban Sebastian Berzewicz) – a Nedeczi Pálóczy-Horváthok rokona – kivándorolt az inka birodalom helyén 1543-ban alapított spanyol „Peru Alkirályság”-ba, ahol feleségül vett egy inka „hercegnőt”. Lányuk született, Umina, aki hozzáment az utolsó inka egyik leszármazottjához. Umina férjének unokatestvére José Gabriel Túpac Amaru (más néven Túpac Amaru II.) hamarosan kirobbantotta, vezette és elbukta a gyarmati Latin-Amerika egyik legnagyobbnak tartott szabadságharcát (1780-83). Túpac Amaru II-t Cuzcóban, az első Túpac Amaru kivégzésének helyszínén (csak épp 200 évvel később) megcsonkították, felnégyelték, majd lefejezték, a családot pedig a spanyolok legjobb tudásuk szerint kiirtották. A megtorlásoknak 70ezer indián esett áldozatul, Berzeviczy azonban lányával és vejével még jó időben Európába, a spanyolországi Vigóból kerülőutakon Velencébe menekült.

A család itáliai száműzetése során született 1796-ban a kis Antonio. Berzeviczy Umina férjét, - aki Túpac Amaru rokona volt, - spanyol titkos szolgák 1797-ben ölték meg, Velencében. A család ezért tovább menekült és Berzeviczy Sebestyén szepességi rokonaihoz költözött a nedeci várba, amit akkoriban rendszerint Dunajecz várának neveztek.
Nem tudni, hogy Umina magával hozta-e az inkák kincsének rejtekét ábrázoló térképet, vagy azok az inkák adták át neki, akik titokban felkeresték, hogy közöljék a hercegnővel; más leszármazott híján fiát tekintik a trón örökösének. Mindenesetre a spanyol titkos szolgák itt, Nedecen ölték meg Berzeviczy Uminát. A hatfős spanyol különítmény a vár közelében támadta meg a hercegnőt és valamiből arra következtethettek, hogy lenyelte azt a valamit, amit keresnek, mert teljes hosszában felhasították a testét. A vár őrsége észrevette és üldözőbe vette őket, de nem sikerült elfogni egyiküket sem. A gróf tartott attól, hogy a bérgyilkosok visszatérnek, így Uminának fiktív temetést rendezett a családi sírboltban, miközben megbízható embereivel a holttestet rejtett utakon Vöröskolostorba (ma Červeny Kláštor Szlovákiában), majd onnan ismeretlen helyre vitette, a kis Antoniót pedig morvaországban élő unokaöccsére, Václav Beneszre bízta. (A világlátott Sebestyén nagypapát 1798-ban, Krakkóban temették el. Csaknem 100 évet élt.)

1797. június 21-én (majd kiderül, honnan tudjuk, hogy ekkor) Vaclav Berzeviczy-Benesz az inkák „mélyentisztelt nagyköveti tanácsának” (inka főnököknek) a jelenlétében hivatalosan is adoptálta a kis Antonio Túpac Amarut. Vaclav többek között arra is kötelezte magát, hogy elrejti az inkák végrendeletét s az egész történetet majd csak akkor hozzák a fiú tudtára, ha eléri a nagykorúságot. A fiú tehát Anton Benesz (ejtsd: „Benes”) néven Moravsy Krumlovban nevelkedett, majd a lengyel Rubinowski Borbálát vette feleségül, két fia (Ernest és Wilhelm) továbbá két lánya született s csak a gyermekei tértek vissza Lengyelországba, de az inka örökséggel ők sem törődtek.
Ernest unokája lett Andrzej Benesz, akit viszont érdekeltek inka felmenői és ő lett, aki 1946-ban a krakkói Szent Kereszt templomban megtalálta az 1797-es örökbefogadási szerződést. A szerződésben szerepelt annak a helynek a leírása, ahol a végrendeletet elrejtették, s a leírás a nedeci várra (Dunajecz várára) illett.
1946. július 31-én Andrzej Benesz régészek és helyi potentátok társaságában megbontotta a felsővár bejáratának küszöbét s alatta egy 15cm hosszú, 3,5cm széles, leforrasztott-elkalapált végű ólomcsövet talált, a csőben pedig csomózott penészes bőrszíjakat (kipu-t) és néhány aranyrögöt, a csomóírást azonban nem tudta megfejteni, a végrendelet írott részét pedig – ha volt ilyen, – nem találta meg. A három aranyrögön a Dunajecz, Vigo, Titicaca felirat volt olvasható. Ebből sokan azt a következtetést vonták le, hogy a kincs 3 részletben, a megnevezett helyszíneken van valamilyen módon elrejtve.
A szocializmusban nem volt szerencsés királyi származásról, aranykincsekről beszélni, a várban sem kutathatott Benesz feltűnés nélkül, azt sem tudni, sikerült-e felvennie a kapcsolatot Peruval. Azt tudni lehet viszont, hogy „fényes” politikai karriert futott be; Andrzej Benesz 1957-től a Sejm (a lengyel parlament) tagja 1971-ben alelnöke volt. 1976-ban egy pártértekezleten egy küldönc üzenetet hozott számára. A szemtanúk szerint elsápadt, amikor elolvasta, sietve elhagyta a termet, autóba ült, de senkivel nem közölte, hogy hová megy. Még aznap este bemondta a rádió, hogy Varsótól északra, 120km-re autóbaleset áldozata lett. Környezete tudni vélte, hogy még a második világháború előtt felkereste őt két külföldi, és 10ezer dollárt kínált azért, hogy Berzeviczyek családi levéltárában kutathasson, mivel – úgymond – azt akarták megtudni, hogy felmenőik között vannak-e Berzeviczyek. 10ezer dollár akkoriban is nagy pénz volt és Andrzej sejteni kezdte, hogy az iratok között olyasmi lehet, ami a felkínált pénznél sokkal többet ér. Ekkor kezdett el intenzíven érdeklődni családja múltja iránt és így jutott el a küszöb alá rejtett kipuig. Állítólag ugyanez a két idegen bukkant fel azon a napon is, amikor Benesz megkapta a titokzatos üzenetet. Felmerült olyan spekuláció, hogy az idegenek azoknak a spanyoloknak a leszármazottai lehetnek, akik annak idején segítették Berzeviczy grófot és családját a szökésben és tudtak a kincs hollétét jelölő térkép létezéséről.
Senki sem tudja, hogy hová lett a kipu, amit felesége szerint Benesz valahol a hegyekben rejtegetett. Lehet, hogy a két idegen vitte el, vagy Benesz átadta a fiának? Ifjabb Benesz Gdańskban él, ügyvéd és egyetlen olyan kérdésre sem hajlandó válaszolni, amely az inkák kincsével kapcsolatos.


Andrzej Benesz(1918. február 14. Tarnow-1976. február 26.Kutno)
Demokrata párti képviselő 1973 és 1976 közt